Hayley és Harry múltja

Sziasztok!

Bocsánat, hogy ilyen későn jelentkezem, de mint mondtam most elég elfoglalt vagyok. Mivel azonban mára ígértem a visszaemlékezéseket, itt is lennének. Köszönöm szépen Lexa és SparklingAngel munkáját, szerintem jó részeket hoztak össze :)

Ölellek titeket:

Raquel

Kezdetek

*2009 karácsonya*

A karácsony egyértelműen a legszebb ünnep az évben. A család meghitten beszélget olyan témákról, amikről a hétköznapokban szó sem esik, a kandalló tüze békésen lobog, hogy melegítse a didergő embereket. A család együtt vacsorázik, ilyenkor még azok is elviselik egymást, akik máskor 1 percet sem bírnak ki egy szobában. Vannak, akik csak élvezik a pihenést, és a békét, de vannak, akik ilyenkor egyszerűen felpörögnek, mintha csak Duracelt nyeltek volna. Természetesen van olyan ember is, aki ennek a békés környezetnek a keretei között szeretné megvitatni a kérdést, ami akár az életét is megváltoztathatja. Jómagam az utóbbiak közé tartozok. A tanév végével az eddigi életemnek is tervezek véget vetni, és ezzel egybekapcsolva egy újat kezdeni. 

Anyukám éppen behozta a konyhából az angyal formájú mézeskalácsokat, amikor a nevelőapukám belépett a szobába, kijelentve, hogy úgy látta, a Télapó itt járt. Én és Gemma akarva-akaratlanul nevetésben törtünk ki. Még mindig nem sikerült megszoknunk, hogy ilyenkor mi a szemükben továbbra is 5 évesek vagyunk. Odamentem anyukám elé, és felvettem egy mézeskalácsot, majd nyomtam egy puszit az arcára, és elindultam a nappaliba. Gemma hasonlóan cselekedett. A nappaliban helyet foglaltunk, a cirmosom pedig mellém telepedett. A szépen csomagolt dobozok, az ízlésesen díszített fával nagyon jó összhangban álltak, igazán meghitt hangulat jött létre, többek között ennek köszönhetően. 

- Gyerekek! – kezdte anyukám a karácsonyi beszédét, amit soha nem unok, hiszen minden évben máshogy adja elő. – Eltelt egy újabb év, de mi még mindig együtt vagyunk. Mind öregedtünk, mind komolyodtunk. Elméletben legalábbis biztosan. – mondta apró, gúnyos, de mégsem bántó mosolyra húzva a száját édesanyám, és közben rám pillantott. Én egy ártatlan mosolyt küldtem felé, hiszen tudtam, nem haragszik, hiszen nem is tudna. – A karácsony minden évben úgy zajlott, hogy mondtam pár mondatot, majd felbontottátok az ajándékokat, és utána őrült kisgyerek módjára randalíroztatok. Ez idén máshogy lesz. Harry annyit mondott nekem, hogy valamit mondani szeretne nekünk. Így ezt úgy gondoltam, hogy az ajándékok kibontása előtt meg is ejthetnénk. – mondta anya izgatottan. Ha ő izgatott, akkor én mi legyek? Én fogom bejelenteni, hogy mire is készülök pontosan. 

- Nos, én arra gondoltam… – kezdtem a szokásosnál is rekedtebb hangon, eléggé nyögvenyelősen. 

- Bökd már ki tökfej! – szólt rám Gemma. Én egy ’Én is szeretlek!’-kel letudtam, de anya kicsit megdorgálta a nővéremet. 

- Szóval arról van szó, hogy szeretnék jelentkezni a következő X-faktorba. – mondtam el gyorsan, mielőtt elszállna a hirtelennél is gyorsabban jött bátorságom. 

- Ez az öcsi! – ugrott Gemma a nyakamba, én pedig megkönnyebbülve sóhajtottam. 

- Anya? – néztem a személyre, akinek a döntése a legjobban befolyásolhatta a döntésemet. 

Anya szeméből könnyek gördültek ki, le az arán, fekete csíkot húzva maguk után. Pillanatok alatt átszeltem a távolságot, ami elválasztott tőle, és szorosan magamhoz öleltem. Simogattam a hátát, érzetem, hogy a sírása szépen, fokozatosan csitul. Percek múlva finoman eltolt magától, majd mélyen a szemembe nézett.

- Nyerd meg a világot a hangoddal! – mondta nekem, bár még egy-egy könnycsepp végiggördült az arcán. Én válaszul magamhoz öleltem, majd alaposan megszorongattam. 

Egy ember volt még hátra. A mostohaapám. Ő csak odajött hozzám, majd megveregette a hátamat, és annyit mondott: Tiporj földbe mindenkit, aki az utadba kerül!

Boldogan, önfeledten, gondtalanul öleltem őket magamhoz. 

- Szeretlek titeket. – suttogtam halkan, de ahhoz mégis elég hangosan, hogy mind meghallják. Anyukám elment lemosni a sminkét, de újat nem tett fel, aminek kifejezetten örültem. Ezek után megint leültünk a kanapéra, és immáron tényleg belekezdtünk az ajándékok kibontásába. 

- A legkisebb kezdi! – mondta nekem Gemma, ezzel megpróbálva felidegesíteni engem, de erre esélye se volt. Túl boldog voltam ahhoz. 

Megkerestem a dobozok között azokat, melyeken a nevem szerepel, majd leültem törökülésbe, és magam elé raktam őket. Kibontottam az egyik kisebb, telefon formájú dobozt, mert arra voltam a legkíváncsibb. Telefon nem lehetett, hiszen azt karácsony előtt pár héttel kaptam… Szépen, óvatosan cincáltam szét a csomagolást, ami egy Apple dobozt rejtett magában. 

- iPodom van muhaha, neked meg nem! – röhögtem Gemma arcába, aki elhúzta a száját. 

- Várd ki a végét Harold! – szólt rám anyukám erélyesen, én pedig visszaültem az ajándékok elé. A következő egy nagy csomag volt. Megszagoltam, majd miután felfogtam, hogy csoki, szanaszét szaggattam. Finomabbnál finomabb tejes csodák foglaltak helyet a csomagban, amiket én rögtön meg is akartam enni. Anyukám valószínűleg észrevette, hogy mire gondolok, mert rám szólt, hogy a végéig bírjam ki. Duzzogva félreraktam a csomagot, majd rögtön a következő után nyúltam. Egy kocka volt, de elég nagy, így nem tudtam mire vélni. Kibontva a csomagolást aztán megértettem, hogy azért volt ilyen formája, mert CD-k sorakoztak benne, a kedvenc előadóimtól. 

A többiek is kibontották az ajándékaikat, persze Gemma is kapott egy iPodot, amit az orrom alá is dörgölt. Dél körül aztán a tanácsomra elénekeltük a Jingle Bells-t, utána pedig mindenki ment a dolgára. Én a szobámba sasszéztam, majd elkezdtem tömni magamba a csokit. Boldog voltam, és nem (csak) a boldogsághormonok miatt, amiket a csoki termel. Sokkal inkább azért, mert a családom zöld utat adott ahhoz, hogyha minden jól megy, akkor akár új életet kezdjek.

 

*2010. június*

Elegem van a mai napból… Egyszerűen nem igaz! Először szuper a hangom, majd nem. Nem azt mondták, hogy nem jó, hanem azt, hogy nem elég jó… Szóló karriert akartam, nem ezt! Kijelentették, hogy csapatba raknak minket. Összeengedtek engem 4 idegennel, mondván vagy így megyünk, vagy sehogy. Kaptunk pár percet, hogy megbeszéljük. Belementem, hiszen akkor úgy gondoltam, hogy jobb, mint a semmi. Mindenki belement, csak az egyik srác habozott, de végül ő is igent mondott. Megalakultunk. Mindössze heteink vannak, hogy összehangolódjuk… Amikor ez tudatosult bennem, akkor azt éreztem, hogy talán nem kellett volna belemennem. Ezt az érzést azonban legyőzte a mámor, hogy bent vagyok vagyunk az X-faktor elő showjában. 

2 órája mást sem csinálunk, csak beszélünk. Kezdem megismerni őket, és sokkal jobban kijövök velük, mint azt gondoltam. 

- Mindenki énekeljen valamit! Hiszen még nem is hallottuk egymást énekelni! Ezelőtt nem is ismertük egymást! – vetette fel Niall az ötletet.

- Én Harry-t ismerem… Te jöttél nekem, amikor kijöttem a WC-ből. – mondta Lou felettébb furcsa arcot vágva, én pedig megpróbáltam visszaemlékezni, hogy miről is van szó… Aztán beugrott! Ő volt az, aki köszönt nekem, amikor egymásnak mentünk… Ahha.

- Jé, tényleg! Az te voltál! – közöltem az okos észrevételem, meglehetősen idióta vigyorral az arcomon.

- Ki kezdi? – kérdezte Zayn, visszatérve az éneklésre.

- A legkisebb kezdjen! – dobta be az ötletet Lou, én pedig szúrósan néztem rá. Pont, mint Gemma. – Mit csináltam? – nézett rám félve.

- Tudod, hogy én vagyok a legfiatalabb… A nővérem is mindig azzal szívat, hogy ’’kicsi vagyok’’. Unom. – meséltem el neki ezt a kis sztorit úgy, mintha éppen gyerekkorom (ami még mindig tart) emlékeit idézném fel.

- Akkor kezdd! – vigyorgott rám Lou, majd szinte a nyakamba ugrott. Én pedig elkaptam. Bírom a gyereket.

Leraktam, majd belekezdtem a dalomba. Régi szám, de én szeretem. Ha egyszer énekes leszek, biztosan feldolgozom a One Way or Another-t.

A srácok elismerően bólintottak, majd szépen, sorban mind elénekeltek egy-egy számot. Egytől-egyig jó hangjuk van, ami bár várható volt, mégis kellemes meglepetésként ért. 

- Mi legyen a nevünk? – kérdezte egy ír akcentus, amit én rögtön felismertem. Hogy ne ismertem volna meg? Egy ír bandatag van!

1 óra veszekedés… Nekem elegem van. Újabban azt csináljuk, hogy megyünk köröket, és mindenki mond egy-egy nevet… De ebből semmi nem sül ki!

- Srácok! Gondolkodjunk logikusan! Mi a célunk? – kérdeztem.

- Nyerni. – vágták rá egyszerre.

- One Direction. – mondtam pár perc elmélkedés után.

- Wow, de jóóó! – üvöltötte Louis, miközben rámugrott.

Lexa

Hayley:

Kellemes tavaszi szellő simogatta arcomat. Egyszerűen csak jó volt élvezni az enyhe áprilist egy padon ülve a Hyde parkban, és hallgatni a madarak csivitelését, a vihogó gyerekeket.  Kezem automatikusan a finoman domborodó hasamra vándorolt. Még 3 hónap volt hátra, de már nagyon vártam a kisfiamat. Már az, hogy ezt kimondtam, melegséggel töltött el. Az elmúlt hónapok hatalmas változást hoztak az életemben…

Gondolataimból két kissrác hadakozása billentett ki. Előttem kb. 20 méterrel „harcoltak” egymással két fakarddal, de ahogy kivettem, igazából lézerkardnak tekintették őket.  Megvolt a szokásos sith-jedi felosztás is – milyen jó, hogy Justin ebből még évekkel ezelőtt kiokított -, a különbség csak annyi volt, hogy míg a filmben a jók győztek itt most a kis sith katona diadalmaskodott.

-      Ezt nem hiszem el! Tuti csaltál! – szólalt meg a nagyobbik, kb. 5 éves kisfiú.

-      Nem igaz! Csak nem tudod elviselni, hogy ügyesebb sith vagyok nálad!

-      Legközelebb én leszek a sith nagyúr!

-      Akkor sem tudsz majd legyőzni! – felelt rá kajánul a kisebb gyerek.

-      Akkor majd visszakapod, ha menő forma 1-es pilóta leszek, és világbajnokságokat nyerek,mint Schumi!

-      Odáig úgy sem jutsz el soha, Nico! – gúnyolódott rajta a másik.

Nico… Pont így akarom elnevezni a fiamat. Tudtam, hogy Justinnak nem tetszik, de számomra az ő névötlete volt kiábrándító: Sebastian.  Már ha csak meghallottam ezt a nevet, akkor is a hideg futkosott a hátamon. Remélem, valami kompromisszumra jutunk nevek terén, mert különben a Nico mellett a Sebastiant is viselnie kell, amit nem akarok. Így sem tudhatom, melyik visszataszító szokását örökli az apjának. Remélem egyiket se.

Ránéztem az órámra. Késésben voltam, nem csak a ruhapróbáról, hanem a munkából is. Gyorsan felkaptam a cuccom és sietve elviharzottam a játszótérről…

[…]

A varrónő persze megint idegesen pillantott rám, majd szokásához híven megjegyezte, hogy „Egy gyerek mellől nem lehet majd elkésni!”, mire visszamosolyogtam, hogy persze – majd egymáshoz igazodunk, olyan nincs,hogy csak nekem változik meg az egész életem miatta -, és már rohantam is a próbafülke felé,ahol már várt az én titkos kis mennyországom. Amikor megtudtam, hogy Nico úton van – és nálam ez elég hamar kiderült -, Justin örömében rögtön megkérte a kezem. Először persze csak azt hittem poénkodik, hisz ő lenne az utolsó ember, aki ilyen tekintetben megváltozik. De, tévedtem. Legalábbis a gyűrűsujjamon lévő, brillkövekkel díszített kő erről árulkodott.

Míg igyekeztem magamra ölteni a ruhámat azon gondolkodtam, hogy Justin talán tényleg megváltozott. Vagy éppen most változik. Még a leendő anyósom is azt mondta, hogy bármennyire is nehéz eset a fia, ha gyereke születik, akkor az lesz számára a mindene. És, aki ezt neki megadja, azt majd a tenyerén fogja hordozni. Nem, mintha erre pályáztam volna. Meg én még a gyerekkel is vártam volna. De ugyebár igaz az a mondás: ember tervez, Isten végez.

Amikor kiléptem a próbafülkéből, és megláttam magam a tükörben, elakadt a lélegzetem. Erre nem számítottam. Mikor Justin megkérte a kezem, tudtam, hogy már pocakosan fogok neki igent mondani, ezért rögtön lemondtam a fűzős, habos-babos ruhákról, és egy olyan fazont választottam, ami nyakba kötős, és mell alatt különül el két részre a ruha. Tudtam, hogy nem leszek majd benne csodaszép, de igyekeztem minél többet kihozni belőle. Szóval ezért nem számítottam valami hatalmas végeredményre. És ezért lepődtem meg azon, aki a tükörből visszanézett rám. Az állítólagos tükörképemnek csillogott a szeme, a virágkoszorúval feltűzdelt fátyol lazán körbevette szőke tincseit. És a ruha… a ruha pont jó helyen volt elvágva, a ruha szabása egyszerűen tökéletes volt, és nem egy ormótlan, hanem egy gyönyörű kismamát mutatott. És a ruha alja… Nem gondoltam volna, hogy tényleg ilyen jó ötlet lesz az elől rövidebb, hátul hosszabb szoknya. Egyszóval: ha tükörképben látottakat legalább félig teljesíteni tudom az esküvőre, akkor, azt hiszem, boldog mennyasszony leszek.

A varrónő is elégedetten bólogatott, bár azért megjegyezte, hogy igaz, hogy még van másfél hónapom az esküvőig, de ha ennyire nem növekszik a pocakom, akkor az esküvő előtt 3 nappal küldheti vissza a ruhát szűkítésre, és akkor az esküvő előtt már nem lesz lehetőségem próbálni, stb. Csak úgy sorolta az ezzel járó problémákat,ami annyira mulattatott, hogy egy idő után már nem bírtam nevetés nélkül. Ezen láthatóan megsértődött szegény nénike így inkább gyorsan megkérdeztem, mennyit kéne híznom a jeles napig.

-      Hát még legalább 8 kilót, ahogy így elnézem magát.

-      8 kilót?! – döbbentem le. Na, jó, az nekem nem fog menni. És nem is akarom, hogy menjen. – Jó esetben, ha 5 kilót tudok felszedni, Annyi nem elég?

-      Majd meglátjuk. – Látszott rajta, hogy még nem volt dolga olyan kismamával, akinek ennyi kérése lett volna – lásd szoknya – illetve aki ilyen nehezen szedett magára kilókat. De meg is fizetem érte. – És ha még lehetne egy szóra…

-      Igen? – fordultam vissza.

-      Végül milyen virágból lesz a virágkoszorú? Tudja a fátyol miatt.

-      Igen, persze. Fehér fréziából lesz. Remélem, megfelel.

-      Igen, tökéletesen. Na, jöjjön, segítek levenni magáról a ruháját.

[…]

A sikeres ruhapróbálás utáni boldogság mindössze egy napig tartott. igaz, nem volt itthon Justin, ami szintén sokat lendített rajta, hogy kitartson a dolog legalább idáig. Így 6 hónaposan már elég hamar elfáradok, de azért még viszonylag könnyen megcsinálom a házimunkát – igaz, kétszer annyi idő kell hozzá -, sőt még ebben a hónapban dolgozom is. Justin „üzleti úton” volt három napja. Sosem csinált olyan melót, ami üzleti utakat kívánt volna. Sőt, egyenesen rühellte, gyűlölte az öltönyösöket. Még az esküvőre se akart csináltatni. Aztán hirtelen minden megváltozott, egyik nap két öltönnyel állított haza. Meglepődöttségemre közölte, hogy úgy érzi a gyerek miatt meg kell komolyodnia, meg különben is, ha én már egy rendes ruhában fogadok neki örök hűséget, akkor igazán megérdemlem, hogy ő is felvegyen egy öltönyt.

Ez az egész szöveg számomra üres süketelésnek tűnt, de igyekeztem mindig elhessegetni agyamból a gyanús gondolatokat. Egészen ma délelőttig, amikor kimentem a postaládához. Leginkább csak számlák jöttek, elvétve egy-egy képeslap. Igen, van olyan, aki 6 hónap után gratulál, hogy szülők leszünk, vagy már előre üdvözli a még meg sem született gyermekem. Ám az egyik képeslapon nem plüssmackók, vagy giccsesen feldíszített kisbabák voltak. Hanem Manchester látképe. Elég érdekes egy gratuláló-lap – gondoltam. Egészen addig, amíg meg nem fordítottam.

Ó, Drága Justin!

Felejthetetlen volt veled a múlt hétvége, kár, hogy el kellett jönnöm! Egy hónap múlva újra Liverpoolban leszek, remélem újra összegabalyodunk!

A számomat remélem még nem törölted;)

Xoxo

Claire

Este hazatért Justin. Liverpoolból. Csendben megvacsoráztunk, majd ő leült TV-t nézni a nappaliban, én meg kismamakönyvet olvasgattam. Az egyik reklámblokk alatt lehalkította a TV-t és hátra fordult hozzám.

-      Jól ment a ruhapróba tegnap? – kérdezte.

-      Igen, de a varrónő szerint még legalább 8 kilót híznom kéne.

-      Az nálad esélytelen. – nevetett fel.

-      Igen, én is ezt feleltem. – és csend telepedett a szobára.

-      Olyan szokatlanul csöndes vagy ma Hayley. Fáradt vagy?

-      Nem jobban, mint általában.

-      Akkor miért nem kérdezel? Mindig lelkesen érdeklődsz, miután hazaérek. Mi a baj, Kicsim?

-      Milyen volt az utad? – tértem ki a kérdése elől.

-      Fárasztó, rendkívül kimerítő. Még mindig tiszta izomlázam van a sok rohangálástól.

-      Na, igen, persze a sok rohangálástól.

-      Ezt meg, hogy érted?!  - kérdezett vissza megdöbbenve.

-      Sehogy. – feleltem dacosan és becsuktam a könyvet, felkeltem a kanapéról és elindultam befele a hálóba. De elkapta a kezem.

-      Mi ez a hangnem? – kérdezte gyanakvóan.

-      Nem kéne valamit elmondanod?

-      Mire gondolsz?

-      Nem is tudom… talán, hogy mit csináltál az „üzleti utad” alatt.

-      Értem már mire ez a gúnyos hangnem. Azt hiszed, nem komolyodtam meg még, nem érzem a felelősséget amiatt, hogy gyermekünk lesz. Nem értem hányszor kell még ezt neked elmagyaráznom, hogy az a srác a hasadban a mindenem az örökségem, egy mini én! Nyilvánvaló, hogy mindent meg akarok adni neki, és ha ez azzal jár, hogy mostanában többet kell utaznom ám, legyen! Nem hiszem el, miért nem tudod felfogni! Így is törődök veled, és miután megszületik, itthon leszek veled, hogy ne legyél magányos. Olyan nagy kérés tőled a türelem?! – a végén már szinte üvöltött.

-      Igen, különösen, ha nem mondasz igazat nekem. – kezdtem dühös lenni.

-      Tessék?! – hüledezett. – Esetleg a tárgyalások menetét ne írjam le Neked?

-      Nem kell, láthatóan jól mentek, és már más beszámolt róla. – előkaptam a képeslapot a könyvből és hozzávágtam. Elsápadt.

-      Terhes vagy. – szólalt meg percekkel később.

-      Tessék?!

-      Nagy a pocakod. Meghíztál. – közölte színtelen hangon.

-      Te MEGCSALTÁL, és azzal magyarázod, hogy már nagy a pocakom?! Normális vagy? A te fiadat hordom a szívem alatt, te meg megcsalsz,és még csak bocsánatot se kérsz! Megcsaltál! – üvöltöttem, és mintha az agyamban ekkor tudatosodott volna minden. Zúgott a fejem, de kiviharzottam a szobából, le a garázsba, ott lekaptam a slusszkulcsot, és már kinn jártam az utcán,amikor Justin leért a garázsba.

-      HAYLEY! – kiáltotta utánam.

De hiába. Annyira kavarogtak bennem a gondolatok, égettek a könnyeim, hogy egy percig nem bírtam a közelében. El kellett mennem, kiszellőztetni a fejemet.