36. rész - Mikor sok minden végére pont kerül (évadzáró)

Sziasztok!
Itt is lenne az évadzáró... Most kicsit szomorú vagyok, habár tudom, hogy nem végleges a búcsú, egyrészt, mert a többi blogomon megtaláltok, másrészt pedig, mert pár hét múlva ismét itt leszek, de akkor is. 
Na, de a részről. Mivel évadzáró ezért kivételesen nem csak egy szemszögből olvashattok, hanem mind a hármójukéból. persze külön jelzem a váltásokat!
Nagyon örülnék, ha ezen alkalomból megdőlne a kommentrekord, sokat jelentene számomra, szóval kérek mindenkit, hogy aki végigkövette az eseményeket, az írjon legalább pár szót :)
Nem is húzom tovább az időtöket, kellemes olvasást!
Ölel titeket:
Raquel

A hajnali nap első sugarai a sírástól feldagadt szemeimre vetültek. Tegnap este elmondtam Anyáéknak, hogy ma aláírom azt az alkut, amit az ügyész felajánlott. Eszerint tizennyolc hónapra börtönbe kell mennem, de szerencsére itt az Egyesült Királyságban, nem toloncolnak ki Brazíliába. Féltem, hisz ez azt jelentette, hogy nagyon-nagyon hosszú ideig ez az utolsó reggelem ebben az ágyban.

Figyeltem, ahogy a nap egyre feljebb halad az égen, egészen addig, ameddig meg nem szólalt az óra, jelezve, hogy készülődnöm kell. Hihetetlen nyugodt voltam, hisz tudtam, hogy ez a helyes döntés. Nem küldhettem magam helyett a húgomat börtönbe, főleg nem úgy, hogy ez az egész katasztrófa az én hibámból történt.

Beléptem a fürdőszobába, végignéztem a kifogástalan berendezésen. Akaratlanul az jutott eszembe, hogy a börtönnek nyilván milyen durva törölközői lehetnek. Magamhoz vontam az én puha, saját rendelésre készült fürdőlepedőimet. Az elfojtott zokogás marta a torkomat, így leültem a wc-re, mély lélegzeteket venni, hogy megnyugodjak. Persze, kétségtelenül nem a törölközők voltak a legnagyobb bajaim, csak… Annyi minden fog hiányozni, annyi az ismeretlen tényező előttem. Az a gondolat cikázott át a fejemen, hogy egyáltalán bírni fogom-e. Ironikus volt, hogy bár annyiszor játszottam már a törvénnyel, soha egyetlen egy másodpercre sem tűnődtem el azon, vajon milyen lehet ott élni.

Nos, most majd meglátom - gondoltam, aztán megnyitottam a csapot. Hagytam, hogy hulljon rám a meleg víz, később a kedvenc tusfürdőmmel dörzsöltem be magam, szintén búcsú gyanánt. Empatikus hangulatom csak tovább mélyült, mikor törölközőbe csavarva kiléptem a fürdőszobából és a szintén szipogó Anyámmal és Apával találtam szembe magam. Ez volt az utolsó csepp a pohárban, az eddig tudtam magamban tartani a könnyeimet, most viszont leomlott bennem a gát, szüleim nyakába vetettem magam és mint egy kisgyerek, aki azt reméli, hogy ők mindentől meg tudják védeni, úgy kapaszkodtam beléjük.

- Nem lesz semmi baj - suttogta Apa a fülembe, mire Anya belebólintott a nyakamba. - Ha biztos vagy abban, hogy ez a helyes döntés, akkor ki fogod bírni. Erős lány vagy, aki vállalja a tetteiért a felelősséget.

Bólintottam. Anya kikészítette a ruháimat, így Apa kiment, hogy hagyjon felöltözni. Mikor kész lettem Anya leültetett a székbe és elkezdte fésülni a hajam, mint régen kislány koromban. Megszorította a vállamat, sejtettem jelenleg nem képes megszólalni. Én megfogtam a kezét és rá mosolyogtam.

Ekkor Blake lépett a szobába. Rám nézett, de homlokán komoly redők játszottak, ennek következtében tudtam, bántja valami. Anyára pillantott, azután megint rám, mintha keresné a szavakat, hogy úgy közöljön valamit, hogy csak én értsem. Kérdőn felvontam a szemöldökömet, mire felmutatott egy cetlit és csak ennyit szólt:

- Ez neked jött - majd odalépve hozzám a kezembe nyomta azt.

Mikor megláttam a kézírást, szinte rögtön felsikoltottam. Egy átlátszó ürüggyel kiküldtem Anyát, aki nyilván azt hitte, hogy egyedül szeretnék lenni egy kicsit, mert szó nélkül teljesítette a kérésemet. Ismét a papírdarabra néztem, amin csak egy cím állt. Pontosan tudtam, hogy hova vezet.

Kirobbantam az ajtón, arra viszont nem számítottam, hogy ennyien lesznek a nappalimban. Anya, Apa, David, az ügyvédem, CeCe, Behati, Rihanna és Harry is ott volt, pontosan ennyien választottak el attól, hogy kijussak a lakásból. Kiszáradt a szám, valamit gyorsan ki kellett találnom, hogy kijussak innen.

Segélykérően Blake-re pillantottam, aki azonban szigorúan méregetett. Tudtam, hogy tudja hova vezet a cím, és hogy esze agában sincs odaengedni. Szavak nélküli kommunikációnk alatt azonban megtört, bólintott, majd a többiekhez fordult.

- Nekünk most el kell mennünk - jelentette ki, olyan határozottan, hogy pár másodpercig senki sem reagált, David csak akkor szólalt meg, mikor már fél lábbal kint voltunk a küszöbön.

- Mégis hova mentek?

- Mindjárt jövünk, időben ott leszünk a bíróságon - ígérte Blake, utána becsukta az ajtót, mielőtt bárki megakadályozhatott volna minket.

A kocsiban teljes csend honolt köztünk. Hihetetlenül hálás voltam az ügyvédnek, hogy elintézte, hogy az a GPS-es nyomkövető szar lekerüljön a lábamról. Valószínű sokkal többet kaptam volna tizennyolc hónapnál, ha most látnák, hogy hova tartok.

Blake egy-egy szemrehányó pillantással illetett, tudtam, hogy nem ért egyet azzal, hogy odamegyek. De tudnom kell, mit akar. Mit mondhat ezek után?

Lassan leparkoltunk az elhagyatott épület előtt. Egyedül szálltam ki a kocsiból, szemeimet végigjárattam a romos épületen, mielőtt megállapodott volna a nem messze tőlem fekete kocsijának támaszkodó magas alakon. Bár évek óta nem láttam, ugyanolyan hatással volt rám, mint amikor utoljára találkoztunk. A szám kiszáradt, a bőröm libabőrös lett, valami láthatatlan erő vonzott hozzá. Pár lépésre tőle megálltam, kék szemeit rám emelte.

- Hogyan jutottál vissza az országba? - kérdeztem, mire ő felnevetett.

---

A feszültség kézzel fogható volt. Cassie és Blake még mindig nem értek vissza, az ügyész pedig öt percen belül fogad minket. Annabelle fel-alá járkált mellettem, az ügyvéd kezébe temetett arccal, falfehéren üldögélt. Tudom, hogy rengeteg kapcsolatát fel kellett használnia ahhoz, hogy Cassie szabadon mozoghasson, de ha nem jelenik meg… Nos, az a karrierjébe kerülhet.

Előfordulhat, hogy nem jön el? El sem tudtam képzelni, hogy mit élhet át, hisz konkrétan börtönbe kell vonulnia. Nem viselte túl jól az elmúlt pár napot, folyamatosan ki volt borulva, bár ezen nem is csodálkoztam. Csakhogy nem tudtam róla elképzelni, hogy elfusson.

A saját érzéseimmel nem is foglalkoztam az elmúlt hetekben. A fiúk sokat segítettek, gyakorlatilag kivontak a munka alól, hogy Cassie-vel lehessek és ezért rendkívül hálás voltam nekik. Nem tudom, hogyan lettem volna képes most mosolyogva interjút adni, vagy fanokkal képeket készíteni. Valószínűleg sehogy.

Ironikus volt ez az egész. Végre találtam egy lányt, akivel el tudtam képzelni a jövőmet, erre mi történik? Börtönbe megy? Most mondjátok, hogy nem röhejes…

Mielőtt azonban mindenki teljes pánikba esett volna, megjelent… Haja szétzilálva, arca zöldes színben játszott. Őszintén megijedtem, mikor megláttam.

- Mi történt?  - ragadtam meg a kezét, ám ő nem válaszolt, csupán felágaskodott és megcsókolt. Ez a pár másodperc szörnyű volt, mert tudtam, hogy hosszú ideig ez lesz az utolsó csókunk, búcsú volt és ez elkeserített. Cassie úgyszintén a könnyeivel küszködött, mikor az ügyvédjével karöltve bekopogtatott az ügyészhez, aki be is tessékelte őket.

Amint becsukódott az ajtó, Annabelle felzokogott, sőt még CeCe is elfordult, nehogy valaki meglássa, mennyire megviseli ez az egész. Én magamba roskadva rogytam le az egyik székre, ami szép sorban sorakozott az antiknak tűnő ablakok előtt.

Összesen fél órát vett igénybe az egész, ennyi idő volt, mire újra kinyílt az iroda bejárata és Cassie-t két rendőr kísérte ki, már bilincsben. Szívszorító látvány volt őt így látni, az ő szemei már  piroslottak a visszanyelt érzelmektől. Követtük őket ki az épületből egészen a rabszállító terepjáróig, ahol az egyik kísérő besegítette a lányt az elítélteknek fenntartott helyre. A sofőrtől egy rács, míg a hátsó ajtótól két kommandós választotta el. Amikor becsukódott, majd elindult kifelé az autó, térdre rogytam. Nem lehet, hogy így legyen vége, egyszerűen nem lehet!

---

A bahreini paddock teljes sokban hallgatta a híreket. Cassandra börtönbe vonult, de mielőtt ezt megtette volna, elárulta a főügyésznek, hol találja Maximilian Strausst. A BBC élőben közvetítette a rajtaütést, amiben a 21. század egyik legnagyobb embercsempészét tartóztatták le. Több rendőr meghalt, a képek felkavaróak voltak, szinte semmi mást nem lehetett látni, csupán vért és a tüzet, amit egy robbanás okozott.

Lewis mellettem teljesen ki volt borulva. Ő és Cassie nagyon közel álltak egymáshoz,  ezzel szemben még ő sem tudta, hogy Cassie valóban bűnös azokban a vádakban, amiket felhoztak ellene. A mellettünk álló ember - azt hiszem, a Mercedes PR-osa, az előbb mintha azt mondta volna, hogy mivel elkapták Strausst, újra fogják tárgyalni az ügyét, de így is jó pár hónap börtön vár rá.

Egyetlen egy ember volt, akit láthatóan hidegen hagytak a történtek. Kimi Räikkönen úgy ült egymagában az asztalnál, mintha egy teljesen átlagos nap lenne, amiben ő beült ebédelni. Semmi jelét nem adta annak, hogy bármit is érezni akár Cassie letartóztatása, akár a véres képek láttán. Olyan volt, mint egy jégtömb, tökéletesen illett rá a Jégember becenév.

Nem bírtam tovább. Nem tudom, hogy mi késztetett arra, hogy érdekeljen ez az ember, de karba tett kézzel álltam mellé. Ő felpillantott a leveséből, szemei összeszűkültek, amint rám nézett. Gyönyörű szürke szeme van - futott át az agyamon, ámde ezt a gondolatot gyorsan száműztem. Frusztrációmat rajta akartam levezetni, ezen a bunkó faszkalapon, aki magán kívül senkivel sem törődik. Hirtelen elhatározásból felemeltem a kezemet és hatalmas lendülettel ütöttem meg.

Arcán ott maradt a tenyerem piros lenyomata. Felpattant, mind a két kezemet a hátam mögé szorította, arca csakis néhány centiméterre volt az enyémtől, így éreztem mentolos leheletét. Nem tudtam mit fog tenni, úgy tűnt, most tényleg felbosszantottam, viszont nem szólt semmit, csupán elengedett, majd mikor konstatálta, hogy nem akarom újra megtámadni hátat fordított nekem és elindult az ellenkező irányba.

- Most meg mégis hova mész? - kiáltottam utána, bár magam sem tudtam, hogy mi késztet erre. Olyan dolgokat tettem ezzel az emberrel kapcsolatban, amiket még saját magam sem tudtam megmagyarázni. Lehet, kezdek becsavarodni.

- El - válaszolta foghegyről.

- Hogy lehetsz ennyire… ennyire… - kerestem a megfelelő szót, csakhogy  nem találtam. Úgy éreztem, ez elég gyakran történik meg velem, amikor vele vagyok. - Az egyik ismerősödet letartóztatták és te nem is törődsz ezzel!. Ez az érzéketlenség netovábbja.

- Őt se érdekelné, ha velem történne - vont vállat. - Mellesleg segítene rajta, ha sopánkodnék? Nem. Akkor minek tenném?  Pusztán időpocsékolás.

- Nem lehetsz ilyen - tátottam el a számat. -, valamit csak kell érezned ezzel kapcsolatban!

- Pedig nem - felelte, majd megint elindult.

- Kimi!

- Mit akarsz? - nézett vissza, most már egy árnyalatnyi türelmetlenséggel a hangjában. Én pedig beleharaptam az ajkamba. Mit is akartam? Ha őszinte akartam lenni, akkor legszívesebben megcsókoltam volna, de ez nyilvánvalóan legalább annyira őrültség lenne, minthogyha azt kérném tőle, hogy törjön ki könnyekben. Így csak megráztam a fejem és hagytam, hogy elmenjen, miközben néztem, ahogy alakját elnyeli a Ferrari kamionja.

35. rész - Meghallgatás

Sziasztok!

Itt is lennék a legújabb résszel, ami már az utolsó előtti... Hát, eddig is eljutottunk... Na, de szomorkodni ráérünk csütörtökön!

Remélem elnyeri tetszéseteket ez is, érdeklődve várom a véleményeket :)

Mint múltkor is írtam két blogba is belekezdtem a Your Love és a My name is Behati-ba. Remélem benéztek és ott is találkozhatok veletek.

Végül, de nem utolsó sorban: túl a 20000-en! Nem is jutok szóhoz komolyan! Köszönöm nektek!

Ölellek titeket:

Raquel

Rémálmok gyötörtek egész éjjel, így megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt, mikor az ébresztő végre megcsörrent. Kikapcsoltam, majd fülhallgatót dugtam az telefonomba és elindultam az edzőterem felé. Jobban esett volna, ha a szabad levegőn futhatok, viszont ez ki volt zárva, hisz a lesifotósok a riporterekkel karöltve ismét beköltöztek a ház elé.

Ma lesz a meghallgatás - ugrott be, de elhessegettem a gondolatot. Ideges mozdulattal tűztem fel a hajamat, majd egy pörgős számot állítottam be olyan hangosra, hogy a dobhártyám már-már kiszakadt. Nem tudtam ennél jobb taktikát az elmém kiürítésére.

Úgy egy óra múlva Blake csatlakozott hozzám. Nem szólt egy szót sem, ám az aggodalom ki volt ülve az arcára. Próbáltam őt is ignorálni, ami nem ment olyan nehezen, hiszen nemsokára nekiesett annak az átkozott boxzsákjának.

Abbahagytam a futást és odasétáltam hozzá. Kérdőn nézett rám, de én csupán fogtam és egy akkorát beleütöttem a zsákba, amekkorát csak tudtam. Nem érdekelt a sérült csuklómba nyilalló fájdalom, az arcomon lehulló könnyek, csak ütöttem és ütöttem. Mikor már végleg kifáradtam rádőltem Blake vállára.

Fogalmam sem volt, hogy mit tartogat a mai nap. Ez pusztán egy előzetes tárgyalás volt, ahol - ahogy az ügyvéd is mondta, - azt döntik el, hogy az ügyet bíróság elé engedik-e. Formalitás az egész, mégis félelmetes. Többször is kerültem bajba, de egyszer sem fajultak el addig a dolgok, hogy bíróságra kelljen mennem. Ismét elismételtem magamban mindent, amit az ügyvéd mondott a mai tanúvallomásommal kapcsolatban. Mindent elmondtam, ezáltal nem érhet minket meglepetés.

Lassan megnyugodtam, ezért elindultam a fürdőszoba felé. Kilenc óra, harminc perc. Két és fél óra múlva a bíróságon kellett lennem. Anyám és David épp kávéztak, próbáltam észrevétlenül elosonni mellettük, csakhogy persze, nem volt ekkora szerencsém.

- Hogy érzed magad? - tette fel Anya a legnevetségesebb kérdést.

- Remekül, soha jobban - feleltem, miközben határozottan az ajtó felé haladtam, tudatva, hogy nem igazán vagyok jelenleg beszélgetős hangulatomban.

Most még a forró fürdő sem segített megnyugodnom, sőt, még egy hiszti roham is rám jött mosakodás közben. Ez így nem lesz jó. Muszáj lehiggadnom, vagy legalább  azt mutatnom.

Fél tonna alapozóra és korrektorra volt szükségem ahhoz, hogy eltakarjam a kialvatlanságom jeleit. Ezen kívül azonban rendkívül konzervatívan sminkeltem ki magam. A ruhámat a stylistom és az ügyvédem együtt választották. A minimalizmusra törekedtek, emiatt egy egyszerű fehér blúz és egy fekete ceruzaszoknya alkotta az összes öltözékemet, amit egy éjszínű Jimmy Choo és egy Chanel táska egészített ki. Hajamat átfésültem, ámde kiengedve hagytam, majd utolsó simításként felvettem egy hatalmas napszemüveget, hogy a fényképészek minél kisebb felületet tudjanak lefényképezni.

Minden pénzt megadtam volna érte, ha kizárólag Blake és én mentünk volna, ezzel szemben természetesen az ajtóban immáron ott állt Anya és David is, ami csak még idegesebbé tett. Nem akartam, hogy Anya végigcsacsogja az utat, nem akartam sem a kioktatását, sem pedig a tanácsait hallgatni. Egyszerűen túl akartam lenne ezen.

A limuzinban azonban mindenki csöndben maradt, ami meglepett. Anya szótlanul bámult ki az ablakon, David a telefonjával babrált, Blake pedig a kezemet fogta. Én is elővettem a telefonomat, és küldtem Harrynek egy SMS-t, hogy elindultunk. Ő sajnos nem tudott eljönni,  ellenben megígérte, hogy a tárgyaláson - már ha lesz, mondta optimistán - mindenképp ott lesz. Még utólag is elmosolyodtam ezen. Csak Harry maradt olyan naiv, hogy komolyan elhiggye, hogy a bíró ejteni fogja ellenem a vádakat.

A bíróságnál ugyancsak rengetegen álltak, főleg TV társaságoktól, hogy először hozhassák le a hírekben a fejleményeket. Hiénák, ahogy anyám hívta őket, s mennyire igaza volt. Nem törődtek most sem a személyes teremmel, hiába kiabálta David, hogy nem akarunk nyilatkozni, egész úton a képembe tartották a mikrofonjukat, a saját és a bíróság biztonsági emberei sem tudták őket távol tartani, pedig minden erejüket bevetették.

- Jól vagy? - kérdezte Blake, mikor már az épület viszonylagos védelmét élveztük. Persze itt is mindenki megbámult, mintha valami állatkerti látványosság lennék, ugyanakkor legalább nem szóltak hozzánk. Az ügyvéd a kijelölt tárgyalóteremhez vezetett minket, ahova nem sokára be is engedtek minket.

A terem teljesen személytelen volt, a falak fehérek, a padok csupán egy lakréteggel átkenve. A székek kényelmetlennek tűntek, kivéve a bírói pulpituson álló óriási karosszéket, ami egyelőre még üresen díszelgett.

A terem gyorsan megtelt emberekkel, bár a sajtót a kérésünkre nem engedték be, úgy tűnt, rengeteg olyan ügyvéd, ügyész és bíró van, akit érdekel a történet alakulása. Egyedül az nyugtatott meg, hogy a személyi jogaim miatt nem adhattak ki róla információt és hát, ezt ki tudná jobban rajtuk kívül?

Furcsa volt a vádlottak padjára ülni, figyelni az ügyész engesztelhetetlen arcát, ahogy a rólam szóló papírjait igazgatja. Nonszensz volt belegondolni abba, hogy ez az ember pár perc múlva amellett fog érvelni, hogy én több évre börtönbe menjek.

Az ügyvéd kedvesen a kezemre tette a kezét, minthogyha azt szerette volna kifejezni nonverbális jelekkel, hogy minden rendben lesz. Egy ennyire egyszerű gesztus nem volt képek megnyugtatni, bár azért egy hálás mosolyt küldtem felé.

Ebben a pillanatban belépett a bíró, angol szokás szerint hatalmas parókában. Intett, hogy üljünk le, majd kérte az ügyészt, hogy ismertesse a vádakat. Szinte úgy éreztem magam, mint egy sorozatban, mintha nem is velem történne mindez, pusztán színész lennék. Azonban ez a valóság volt, a bíró ítélkező szemei valóban rám villantak, az ügyész pedig tényleg ellenem hozta fel vádjait.

Szerencsére az emberölést ejtették - hála ügyvédem remek munkájának -, ámde ekképp is elég sokáig tartott a felsorolás. A bíró szigorú szemekkel nézett rám, de nem kommentált semmit, csupán megkérte az ügyészt, hogy szólítsa az első tanúját.

Rögtön felismertem, ahogy belépett. Az a rövid, fekete hajú férfi volt, akinek a drogot le kellett volna szállítanom. Elmondta a meséjét, - aminek sajnos minden egyes szava igaz volt, - mire a bíró megköszönte neki és elment.

Még négy tanút szólítottak, a legrosszabb azonban az volt az egészben, hogy nem lehetett belekötni egyetlen egy szavukba sem. Jóllehet lett volna mit hozzátennem a történethez, azért senki nem mondott rólam valótlanságot. Ettől rettentő rossz embernek éreztem magam, ami nem igazán segített abban, hogy felálljak, mikor a nevemet mondták és kimenjek a tanúk padjára.

A szíven majd’ kiugrott a helyéről, alig bírtam járni a magas sarkúimban. Úgy éreztem, menten elájulok, a szemembe könnyek gyűltek. Mikor leültem, láttam magam körül azt a rengeteg embert, aki mind rám meredt, ki barátságosan, ám legtöbben elítélően.

Nehezen elismételtem a szavakat, amiket a törvényszolga kért, jobb kezemet a Bibliára helyezvén. A torkom kiszáradt, egész testemben remegtem, míg vártam a következő lépést. Először az ügyész állt fel, pár pillanatig a papírjait olvasgatta, azután végre felém fordult.

- Miss. Clarke! - szólított meg. - Igaz, hogy Ön intim kapcsolatban állt Maximilian Strausszal több, mint két évig?

- Tiltakozom - ugrott fel az ügyvédem. - Irreleváns!

- Elutasítom. Kérem, válaszoljon!

- Igaz - azt a tanácsot kaptam, hogy minél rövidebben válaszoljak és be is akartam tartani a szavamat.

- Esetleg ez alatt az idő alatt tett neki, hogy is mondjam szívességeket?

- Tiltakozom! Megtudhatnánk, miféle szívességekre gondol az ügyész úr?

- Helyt adok.

- Akkor újrafogalmazom. Előfordult olyan, hogy Mr. Strauss illegális dolgok megtételére kérte Önt?

- Igen.

- Ön megtette Őket?

- Egyszer.

- Csupán egyszer?

- Igen.

- Szóval a közelmúltban nem lépett kapcsolatba vele?

A kérdés megdöbbentett, de látszólag az ügyvédemet is. Nem értettem, miért kérdezik ezt, honnan került ez a kérdés elő? Erre nem voltam felkészülve.

- Nem - feleltem határozottan, mire az ügyész elővett két lapot, az egyiket az ügyvédemnek, másikat a bírónak adva.

- Ez egy bankszámlakivonat. Mint látják, egy az Alvares családhoz tartozó folyószámlához köthető. Ezen keresztül több millió dollárt jutattak egy offshort számlára, Ciprusra. Tudják, hol látták utoljára Maximilian Strausst?

- Tiltakozom! Feltételezés!

Már késő volt. Tudtam, hogy a bíró hisz neki. Szememmel Anyáékra pillantottam, jelezni akartam nekik, hogy semmit nem tudok erről, csakhogy nem néztek rám, a tenyerükbe hajtották a fejüket. Azt hiszik, én voltam.

Bár a meghallgatás végén nem hirdették ki az ítéletet, egyértelmű volt, hogy az ügy a bíróságra kerül. Anyám nem szólt hozzám egy szót sem, én pedig nem akartam magyarázkodni. Volt egy ötletem, hogy ki lehetett az, aki a pénzt átutalta, de ha igazam van, akkor Anyáéknak ebből semmit nem volt szabad megtudniuk.

Mikor beléptünk a lakásba rögtön a szobámba mentem és bezártam az ajtót. A gépemet mindig bekapcsolva hagytam, ami most jól jött, nem lett volna elég türelmem ahhoz, hogy megvárjam, amíg elindul. Azonnal felmentem Skype-ra és szerencsére fenn is volt, azaz ember, akit kerestem. Nem siette el, de végül elfogadta a felkérést, ennek következtében megláthattam a húgom arcát, ami még több ezer kilométer távolságból is megvetően bámult vissza rám.

- Te szerencsétlen - csúszott ki a számon, habár nem akartam ajtóstól rontani a házba, érzéseim felülkerekedtek rajtam. - Hogy lehettél ilyen hülye? Maxnak utalni, ráadásul ennyire feltűnően? Mégis mióta tartod vele a kapcsolatot?

Veronica először elsápadt, ezután dacos lett. Nem válaszolt, nem védekezett, a szokásos higgadt csendességével vette tudomásul, hogy tudom, ő volt. Kilépett a beszélgetésből, ami számomra egyértelmű üzenetet hordozott.

Megráztam a fejemet. Tudtam, hogy Veronica szerelmes volt Maxbe, ugyanis emiatt romlott meg a kapcsolatunk, viszont nem hittem volna, hogy képes… hogy képes ilyesmikre.

Felvettem a telefonom és hívtam az ügyvédemet, aki az első csörgés után felvette.

- David? Itt Cassie. Kérlek, köss alkut, elfogadom, csak ne kezdjenek el kutakodni a családom után!

Hayley és Harry múltja

Sziasztok!

Bocsánat, hogy ilyen későn jelentkezem, de mint mondtam most elég elfoglalt vagyok. Mivel azonban mára ígértem a visszaemlékezéseket, itt is lennének. Köszönöm szépen Lexa és SparklingAngel munkáját, szerintem jó részeket hoztak össze :)

Ölellek titeket:

Raquel

Kezdetek

*2009 karácsonya*

A karácsony egyértelműen a legszebb ünnep az évben. A család meghitten beszélget olyan témákról, amikről a hétköznapokban szó sem esik, a kandalló tüze békésen lobog, hogy melegítse a didergő embereket. A család együtt vacsorázik, ilyenkor még azok is elviselik egymást, akik máskor 1 percet sem bírnak ki egy szobában. Vannak, akik csak élvezik a pihenést, és a békét, de vannak, akik ilyenkor egyszerűen felpörögnek, mintha csak Duracelt nyeltek volna. Természetesen van olyan ember is, aki ennek a békés környezetnek a keretei között szeretné megvitatni a kérdést, ami akár az életét is megváltoztathatja. Jómagam az utóbbiak közé tartozok. A tanév végével az eddigi életemnek is tervezek véget vetni, és ezzel egybekapcsolva egy újat kezdeni. 

Anyukám éppen behozta a konyhából az angyal formájú mézeskalácsokat, amikor a nevelőapukám belépett a szobába, kijelentve, hogy úgy látta, a Télapó itt járt. Én és Gemma akarva-akaratlanul nevetésben törtünk ki. Még mindig nem sikerült megszoknunk, hogy ilyenkor mi a szemükben továbbra is 5 évesek vagyunk. Odamentem anyukám elé, és felvettem egy mézeskalácsot, majd nyomtam egy puszit az arcára, és elindultam a nappaliba. Gemma hasonlóan cselekedett. A nappaliban helyet foglaltunk, a cirmosom pedig mellém telepedett. A szépen csomagolt dobozok, az ízlésesen díszített fával nagyon jó összhangban álltak, igazán meghitt hangulat jött létre, többek között ennek köszönhetően. 

- Gyerekek! – kezdte anyukám a karácsonyi beszédét, amit soha nem unok, hiszen minden évben máshogy adja elő. – Eltelt egy újabb év, de mi még mindig együtt vagyunk. Mind öregedtünk, mind komolyodtunk. Elméletben legalábbis biztosan. – mondta apró, gúnyos, de mégsem bántó mosolyra húzva a száját édesanyám, és közben rám pillantott. Én egy ártatlan mosolyt küldtem felé, hiszen tudtam, nem haragszik, hiszen nem is tudna. – A karácsony minden évben úgy zajlott, hogy mondtam pár mondatot, majd felbontottátok az ajándékokat, és utána őrült kisgyerek módjára randalíroztatok. Ez idén máshogy lesz. Harry annyit mondott nekem, hogy valamit mondani szeretne nekünk. Így ezt úgy gondoltam, hogy az ajándékok kibontása előtt meg is ejthetnénk. – mondta anya izgatottan. Ha ő izgatott, akkor én mi legyek? Én fogom bejelenteni, hogy mire is készülök pontosan. 

- Nos, én arra gondoltam… – kezdtem a szokásosnál is rekedtebb hangon, eléggé nyögvenyelősen. 

- Bökd már ki tökfej! – szólt rám Gemma. Én egy ’Én is szeretlek!’-kel letudtam, de anya kicsit megdorgálta a nővéremet. 

- Szóval arról van szó, hogy szeretnék jelentkezni a következő X-faktorba. – mondtam el gyorsan, mielőtt elszállna a hirtelennél is gyorsabban jött bátorságom. 

- Ez az öcsi! – ugrott Gemma a nyakamba, én pedig megkönnyebbülve sóhajtottam. 

- Anya? – néztem a személyre, akinek a döntése a legjobban befolyásolhatta a döntésemet. 

Anya szeméből könnyek gördültek ki, le az arán, fekete csíkot húzva maguk után. Pillanatok alatt átszeltem a távolságot, ami elválasztott tőle, és szorosan magamhoz öleltem. Simogattam a hátát, érzetem, hogy a sírása szépen, fokozatosan csitul. Percek múlva finoman eltolt magától, majd mélyen a szemembe nézett.

- Nyerd meg a világot a hangoddal! – mondta nekem, bár még egy-egy könnycsepp végiggördült az arcán. Én válaszul magamhoz öleltem, majd alaposan megszorongattam. 

Egy ember volt még hátra. A mostohaapám. Ő csak odajött hozzám, majd megveregette a hátamat, és annyit mondott: Tiporj földbe mindenkit, aki az utadba kerül!

Boldogan, önfeledten, gondtalanul öleltem őket magamhoz. 

- Szeretlek titeket. – suttogtam halkan, de ahhoz mégis elég hangosan, hogy mind meghallják. Anyukám elment lemosni a sminkét, de újat nem tett fel, aminek kifejezetten örültem. Ezek után megint leültünk a kanapéra, és immáron tényleg belekezdtünk az ajándékok kibontásába. 

- A legkisebb kezdi! – mondta nekem Gemma, ezzel megpróbálva felidegesíteni engem, de erre esélye se volt. Túl boldog voltam ahhoz. 

Megkerestem a dobozok között azokat, melyeken a nevem szerepel, majd leültem törökülésbe, és magam elé raktam őket. Kibontottam az egyik kisebb, telefon formájú dobozt, mert arra voltam a legkíváncsibb. Telefon nem lehetett, hiszen azt karácsony előtt pár héttel kaptam… Szépen, óvatosan cincáltam szét a csomagolást, ami egy Apple dobozt rejtett magában. 

- iPodom van muhaha, neked meg nem! – röhögtem Gemma arcába, aki elhúzta a száját. 

- Várd ki a végét Harold! – szólt rám anyukám erélyesen, én pedig visszaültem az ajándékok elé. A következő egy nagy csomag volt. Megszagoltam, majd miután felfogtam, hogy csoki, szanaszét szaggattam. Finomabbnál finomabb tejes csodák foglaltak helyet a csomagban, amiket én rögtön meg is akartam enni. Anyukám valószínűleg észrevette, hogy mire gondolok, mert rám szólt, hogy a végéig bírjam ki. Duzzogva félreraktam a csomagot, majd rögtön a következő után nyúltam. Egy kocka volt, de elég nagy, így nem tudtam mire vélni. Kibontva a csomagolást aztán megértettem, hogy azért volt ilyen formája, mert CD-k sorakoztak benne, a kedvenc előadóimtól. 

A többiek is kibontották az ajándékaikat, persze Gemma is kapott egy iPodot, amit az orrom alá is dörgölt. Dél körül aztán a tanácsomra elénekeltük a Jingle Bells-t, utána pedig mindenki ment a dolgára. Én a szobámba sasszéztam, majd elkezdtem tömni magamba a csokit. Boldog voltam, és nem (csak) a boldogsághormonok miatt, amiket a csoki termel. Sokkal inkább azért, mert a családom zöld utat adott ahhoz, hogyha minden jól megy, akkor akár új életet kezdjek.

 

*2010. június*

Elegem van a mai napból… Egyszerűen nem igaz! Először szuper a hangom, majd nem. Nem azt mondták, hogy nem jó, hanem azt, hogy nem elég jó… Szóló karriert akartam, nem ezt! Kijelentették, hogy csapatba raknak minket. Összeengedtek engem 4 idegennel, mondván vagy így megyünk, vagy sehogy. Kaptunk pár percet, hogy megbeszéljük. Belementem, hiszen akkor úgy gondoltam, hogy jobb, mint a semmi. Mindenki belement, csak az egyik srác habozott, de végül ő is igent mondott. Megalakultunk. Mindössze heteink vannak, hogy összehangolódjuk… Amikor ez tudatosult bennem, akkor azt éreztem, hogy talán nem kellett volna belemennem. Ezt az érzést azonban legyőzte a mámor, hogy bent vagyok vagyunk az X-faktor elő showjában. 

2 órája mást sem csinálunk, csak beszélünk. Kezdem megismerni őket, és sokkal jobban kijövök velük, mint azt gondoltam. 

- Mindenki énekeljen valamit! Hiszen még nem is hallottuk egymást énekelni! Ezelőtt nem is ismertük egymást! – vetette fel Niall az ötletet.

- Én Harry-t ismerem… Te jöttél nekem, amikor kijöttem a WC-ből. – mondta Lou felettébb furcsa arcot vágva, én pedig megpróbáltam visszaemlékezni, hogy miről is van szó… Aztán beugrott! Ő volt az, aki köszönt nekem, amikor egymásnak mentünk… Ahha.

- Jé, tényleg! Az te voltál! – közöltem az okos észrevételem, meglehetősen idióta vigyorral az arcomon.

- Ki kezdi? – kérdezte Zayn, visszatérve az éneklésre.

- A legkisebb kezdjen! – dobta be az ötletet Lou, én pedig szúrósan néztem rá. Pont, mint Gemma. – Mit csináltam? – nézett rám félve.

- Tudod, hogy én vagyok a legfiatalabb… A nővérem is mindig azzal szívat, hogy ’’kicsi vagyok’’. Unom. – meséltem el neki ezt a kis sztorit úgy, mintha éppen gyerekkorom (ami még mindig tart) emlékeit idézném fel.

- Akkor kezdd! – vigyorgott rám Lou, majd szinte a nyakamba ugrott. Én pedig elkaptam. Bírom a gyereket.

Leraktam, majd belekezdtem a dalomba. Régi szám, de én szeretem. Ha egyszer énekes leszek, biztosan feldolgozom a One Way or Another-t.

A srácok elismerően bólintottak, majd szépen, sorban mind elénekeltek egy-egy számot. Egytől-egyig jó hangjuk van, ami bár várható volt, mégis kellemes meglepetésként ért. 

- Mi legyen a nevünk? – kérdezte egy ír akcentus, amit én rögtön felismertem. Hogy ne ismertem volna meg? Egy ír bandatag van!

1 óra veszekedés… Nekem elegem van. Újabban azt csináljuk, hogy megyünk köröket, és mindenki mond egy-egy nevet… De ebből semmi nem sül ki!

- Srácok! Gondolkodjunk logikusan! Mi a célunk? – kérdeztem.

- Nyerni. – vágták rá egyszerre.

- One Direction. – mondtam pár perc elmélkedés után.

- Wow, de jóóó! – üvöltötte Louis, miközben rámugrott.

Lexa

Hayley:

Kellemes tavaszi szellő simogatta arcomat. Egyszerűen csak jó volt élvezni az enyhe áprilist egy padon ülve a Hyde parkban, és hallgatni a madarak csivitelését, a vihogó gyerekeket.  Kezem automatikusan a finoman domborodó hasamra vándorolt. Még 3 hónap volt hátra, de már nagyon vártam a kisfiamat. Már az, hogy ezt kimondtam, melegséggel töltött el. Az elmúlt hónapok hatalmas változást hoztak az életemben…

Gondolataimból két kissrác hadakozása billentett ki. Előttem kb. 20 méterrel „harcoltak” egymással két fakarddal, de ahogy kivettem, igazából lézerkardnak tekintették őket.  Megvolt a szokásos sith-jedi felosztás is – milyen jó, hogy Justin ebből még évekkel ezelőtt kiokított -, a különbség csak annyi volt, hogy míg a filmben a jók győztek itt most a kis sith katona diadalmaskodott.

-      Ezt nem hiszem el! Tuti csaltál! – szólalt meg a nagyobbik, kb. 5 éves kisfiú.

-      Nem igaz! Csak nem tudod elviselni, hogy ügyesebb sith vagyok nálad!

-      Legközelebb én leszek a sith nagyúr!

-      Akkor sem tudsz majd legyőzni! – felelt rá kajánul a kisebb gyerek.

-      Akkor majd visszakapod, ha menő forma 1-es pilóta leszek, és világbajnokságokat nyerek,mint Schumi!

-      Odáig úgy sem jutsz el soha, Nico! – gúnyolódott rajta a másik.

Nico… Pont így akarom elnevezni a fiamat. Tudtam, hogy Justinnak nem tetszik, de számomra az ő névötlete volt kiábrándító: Sebastian.  Már ha csak meghallottam ezt a nevet, akkor is a hideg futkosott a hátamon. Remélem, valami kompromisszumra jutunk nevek terén, mert különben a Nico mellett a Sebastiant is viselnie kell, amit nem akarok. Így sem tudhatom, melyik visszataszító szokását örökli az apjának. Remélem egyiket se.

Ránéztem az órámra. Késésben voltam, nem csak a ruhapróbáról, hanem a munkából is. Gyorsan felkaptam a cuccom és sietve elviharzottam a játszótérről…

[…]

A varrónő persze megint idegesen pillantott rám, majd szokásához híven megjegyezte, hogy „Egy gyerek mellől nem lehet majd elkésni!”, mire visszamosolyogtam, hogy persze – majd egymáshoz igazodunk, olyan nincs,hogy csak nekem változik meg az egész életem miatta -, és már rohantam is a próbafülke felé,ahol már várt az én titkos kis mennyországom. Amikor megtudtam, hogy Nico úton van – és nálam ez elég hamar kiderült -, Justin örömében rögtön megkérte a kezem. Először persze csak azt hittem poénkodik, hisz ő lenne az utolsó ember, aki ilyen tekintetben megváltozik. De, tévedtem. Legalábbis a gyűrűsujjamon lévő, brillkövekkel díszített kő erről árulkodott.

Míg igyekeztem magamra ölteni a ruhámat azon gondolkodtam, hogy Justin talán tényleg megváltozott. Vagy éppen most változik. Még a leendő anyósom is azt mondta, hogy bármennyire is nehéz eset a fia, ha gyereke születik, akkor az lesz számára a mindene. És, aki ezt neki megadja, azt majd a tenyerén fogja hordozni. Nem, mintha erre pályáztam volna. Meg én még a gyerekkel is vártam volna. De ugyebár igaz az a mondás: ember tervez, Isten végez.

Amikor kiléptem a próbafülkéből, és megláttam magam a tükörben, elakadt a lélegzetem. Erre nem számítottam. Mikor Justin megkérte a kezem, tudtam, hogy már pocakosan fogok neki igent mondani, ezért rögtön lemondtam a fűzős, habos-babos ruhákról, és egy olyan fazont választottam, ami nyakba kötős, és mell alatt különül el két részre a ruha. Tudtam, hogy nem leszek majd benne csodaszép, de igyekeztem minél többet kihozni belőle. Szóval ezért nem számítottam valami hatalmas végeredményre. És ezért lepődtem meg azon, aki a tükörből visszanézett rám. Az állítólagos tükörképemnek csillogott a szeme, a virágkoszorúval feltűzdelt fátyol lazán körbevette szőke tincseit. És a ruha… a ruha pont jó helyen volt elvágva, a ruha szabása egyszerűen tökéletes volt, és nem egy ormótlan, hanem egy gyönyörű kismamát mutatott. És a ruha alja… Nem gondoltam volna, hogy tényleg ilyen jó ötlet lesz az elől rövidebb, hátul hosszabb szoknya. Egyszóval: ha tükörképben látottakat legalább félig teljesíteni tudom az esküvőre, akkor, azt hiszem, boldog mennyasszony leszek.

A varrónő is elégedetten bólogatott, bár azért megjegyezte, hogy igaz, hogy még van másfél hónapom az esküvőig, de ha ennyire nem növekszik a pocakom, akkor az esküvő előtt 3 nappal küldheti vissza a ruhát szűkítésre, és akkor az esküvő előtt már nem lesz lehetőségem próbálni, stb. Csak úgy sorolta az ezzel járó problémákat,ami annyira mulattatott, hogy egy idő után már nem bírtam nevetés nélkül. Ezen láthatóan megsértődött szegény nénike így inkább gyorsan megkérdeztem, mennyit kéne híznom a jeles napig.

-      Hát még legalább 8 kilót, ahogy így elnézem magát.

-      8 kilót?! – döbbentem le. Na, jó, az nekem nem fog menni. És nem is akarom, hogy menjen. – Jó esetben, ha 5 kilót tudok felszedni, Annyi nem elég?

-      Majd meglátjuk. – Látszott rajta, hogy még nem volt dolga olyan kismamával, akinek ennyi kérése lett volna – lásd szoknya – illetve aki ilyen nehezen szedett magára kilókat. De meg is fizetem érte. – És ha még lehetne egy szóra…

-      Igen? – fordultam vissza.

-      Végül milyen virágból lesz a virágkoszorú? Tudja a fátyol miatt.

-      Igen, persze. Fehér fréziából lesz. Remélem, megfelel.

-      Igen, tökéletesen. Na, jöjjön, segítek levenni magáról a ruháját.

[…]

A sikeres ruhapróbálás utáni boldogság mindössze egy napig tartott. igaz, nem volt itthon Justin, ami szintén sokat lendített rajta, hogy kitartson a dolog legalább idáig. Így 6 hónaposan már elég hamar elfáradok, de azért még viszonylag könnyen megcsinálom a házimunkát – igaz, kétszer annyi idő kell hozzá -, sőt még ebben a hónapban dolgozom is. Justin „üzleti úton” volt három napja. Sosem csinált olyan melót, ami üzleti utakat kívánt volna. Sőt, egyenesen rühellte, gyűlölte az öltönyösöket. Még az esküvőre se akart csináltatni. Aztán hirtelen minden megváltozott, egyik nap két öltönnyel állított haza. Meglepődöttségemre közölte, hogy úgy érzi a gyerek miatt meg kell komolyodnia, meg különben is, ha én már egy rendes ruhában fogadok neki örök hűséget, akkor igazán megérdemlem, hogy ő is felvegyen egy öltönyt.

Ez az egész szöveg számomra üres süketelésnek tűnt, de igyekeztem mindig elhessegetni agyamból a gyanús gondolatokat. Egészen ma délelőttig, amikor kimentem a postaládához. Leginkább csak számlák jöttek, elvétve egy-egy képeslap. Igen, van olyan, aki 6 hónap után gratulál, hogy szülők leszünk, vagy már előre üdvözli a még meg sem született gyermekem. Ám az egyik képeslapon nem plüssmackók, vagy giccsesen feldíszített kisbabák voltak. Hanem Manchester látképe. Elég érdekes egy gratuláló-lap – gondoltam. Egészen addig, amíg meg nem fordítottam.

Ó, Drága Justin!

Felejthetetlen volt veled a múlt hétvége, kár, hogy el kellett jönnöm! Egy hónap múlva újra Liverpoolban leszek, remélem újra összegabalyodunk!

A számomat remélem még nem törölted;)

Xoxo

Claire

Este hazatért Justin. Liverpoolból. Csendben megvacsoráztunk, majd ő leült TV-t nézni a nappaliban, én meg kismamakönyvet olvasgattam. Az egyik reklámblokk alatt lehalkította a TV-t és hátra fordult hozzám.

-      Jól ment a ruhapróba tegnap? – kérdezte.

-      Igen, de a varrónő szerint még legalább 8 kilót híznom kéne.

-      Az nálad esélytelen. – nevetett fel.

-      Igen, én is ezt feleltem. – és csend telepedett a szobára.

-      Olyan szokatlanul csöndes vagy ma Hayley. Fáradt vagy?

-      Nem jobban, mint általában.

-      Akkor miért nem kérdezel? Mindig lelkesen érdeklődsz, miután hazaérek. Mi a baj, Kicsim?

-      Milyen volt az utad? – tértem ki a kérdése elől.

-      Fárasztó, rendkívül kimerítő. Még mindig tiszta izomlázam van a sok rohangálástól.

-      Na, igen, persze a sok rohangálástól.

-      Ezt meg, hogy érted?!  - kérdezett vissza megdöbbenve.

-      Sehogy. – feleltem dacosan és becsuktam a könyvet, felkeltem a kanapéról és elindultam befele a hálóba. De elkapta a kezem.

-      Mi ez a hangnem? – kérdezte gyanakvóan.

-      Nem kéne valamit elmondanod?

-      Mire gondolsz?

-      Nem is tudom… talán, hogy mit csináltál az „üzleti utad” alatt.

-      Értem már mire ez a gúnyos hangnem. Azt hiszed, nem komolyodtam meg még, nem érzem a felelősséget amiatt, hogy gyermekünk lesz. Nem értem hányszor kell még ezt neked elmagyaráznom, hogy az a srác a hasadban a mindenem az örökségem, egy mini én! Nyilvánvaló, hogy mindent meg akarok adni neki, és ha ez azzal jár, hogy mostanában többet kell utaznom ám, legyen! Nem hiszem el, miért nem tudod felfogni! Így is törődök veled, és miután megszületik, itthon leszek veled, hogy ne legyél magányos. Olyan nagy kérés tőled a türelem?! – a végén már szinte üvöltött.

-      Igen, különösen, ha nem mondasz igazat nekem. – kezdtem dühös lenni.

-      Tessék?! – hüledezett. – Esetleg a tárgyalások menetét ne írjam le Neked?

-      Nem kell, láthatóan jól mentek, és már más beszámolt róla. – előkaptam a képeslapot a könyvből és hozzávágtam. Elsápadt.

-      Terhes vagy. – szólalt meg percekkel később.

-      Tessék?!

-      Nagy a pocakod. Meghíztál. – közölte színtelen hangon.

-      Te MEGCSALTÁL, és azzal magyarázod, hogy már nagy a pocakom?! Normális vagy? A te fiadat hordom a szívem alatt, te meg megcsalsz,és még csak bocsánatot se kérsz! Megcsaltál! – üvöltöttem, és mintha az agyamban ekkor tudatosodott volna minden. Zúgott a fejem, de kiviharzottam a szobából, le a garázsba, ott lekaptam a slusszkulcsot, és már kinn jártam az utcán,amikor Justin leért a garázsba.

-      HAYLEY! – kiáltotta utánam.

De hiába. Annyira kavarogtak bennem a gondolatok, égettek a könnyeim, hogy egy percig nem bírtam a közelében. El kellett mennem, kiszellőztetni a fejemet.