22. rész - Túlzott ragaszkodás?

Sziasztok!

KÉRLEK OLVASSÁTOK EL, FONTOS!

Ne haragudjatok, így az elején leszögezem, hogy ez a rész nem hozza a szokott szintet. Ennek sok tényezője van, nem untatnálak titeket vele, de a legfőbb oka annak, hogy mégis megosztom, azaz hogy nem nagyon tudom elképzelni, hogy bármikor megtudnám írni jobban.

Ezzel összefügg, hogy elnézéseteket kell kérnem, de kell egy kis idő, mire meg tudom írni a következő részt. Nem tudom, hogy pontosan mennyi, nagyon remélem, hogy jövőhét szerdán meg tudom osztani, de lehet, hogy csak szombaton. Remélem megértitek, nagyon szeretlek titeket, de jelenleg nincs időm annyit írni, mint eddig, ami meg még nagyobb baj, hogy annyira fáradt vagyok, hogy nem tudok a szokásos szintnek megfelelni, úgy pedig nem akarom folytatni. Ha minden jól megy, akkor csütörtökön befejeződik ez a stresszes időszak számomra és ismét lesz időm mindenre!

Remélem azért valamennyire tetszeni fog a rész, kérlek ha van időtök írjatok, pipáljatok, nagyon örülnék a résszel kapcsolatos nézeteknek!

Ölel titeket:

Raquel

A telefonom csörgésére riadtam fel. Kint még sötét volt, így csak arra tudtam gondolni, hogy Cassie ismét bajba került és valami rendőrségtől kell elhozni. Komolyan mondom, megőrjít az a csaj.

Amikor ránéztem a kijelzőre és egy ismeretlen szám fogadott, az csak megerősített gyanúmban. Kikeltem az ágy kellemes melegéből és a szekrény felé vettem az utamat, hogy valami ruhát keressek magamnak.

- Halló? - szóltam bele nem túl lelkesen.

- Miss. Debois? A Központi Kórházból hívom. Cassandra Clarke-ot nem sokkal ezelőtt szállították be hozzánk és Önt tüntette fel értesítendő személyként.

- Kórház? - hangom jó pár oktávot ugrott - Jól van? Mi történt?

- Balesete volt, sajnos a hogylétéről nem tudok sok mindent mondani, annyit tudok, hogy jelenleg a műtőben van.

- Rohanok, ahogy tudok - mondtam, majd lecsaptam a telefont.

Nem akartam elhinni. Cassie-nek soha nem volt közúton balesete. Versenypályán néha előfordult, hogy egymásnak mentek, vagy elvesztette az irányítást és a falban kötött ki, de az ott nem számított nagy dolognak.

Sietve kaptam fel magamra a cuccaimat, majd felvettem a dzsekimet és az autóm felé mentem. Szerencsére a kórház nem volt messze a lakásomtól, így hamar odaértem. Mivel Cassie még mindig a műtőben volt, nem tudtak semmi újat mondani. Én csak annyit tehettem, hogy felhívtam a bátyját és az édesapját, majd vártam. Gyűlöltem azt a tehetetlenséget, amit éreztem. Mindig is abban voltam a legjobb, hogy intézkedjem, tegyem a dolgom, megoldjam a kríziseket. Ezért is kerültem annak idején Cassie mellé. Mikor kiderült, hogy hivatásos autóversenyző lesz, David Alvares behívatott a szobájába és ennyit mondott: "Maga talán az egyik legjobb emberem. Magára akarom bízni a lányomat. Elég sok dolga lesz vele, kissé problémás lány, de kérem, segítsen neki!" Még ennyi év után is elmosolyodom ezen. Kissé problémás? Ugyan, ez a csaj maga a két lábon járó problémakupac.

Fel alá kezdtem járkálni a folyosón. Úgy egy fél órán keresztül csinálhattam ezt, mikor megjelent Harry Styles. Nem tehettem róla, elnevettem magam az arckifejezésén. Mindig is hülyeségnek tartottam a szerelmet, valami olyan dolognak, ami elvakítja és megcsonkítja az embereket. A Harry arcán megjelenő kétségbeesés, fájdalom, aggodalom is nevetséges volt, ha belegondolunk, hogy alig két hónapja ismeri csak Cassie-t és alig tud róla valamit.

- Mi történt? - kérdezte meg rögtön, ahogy odaért hozzám.

- Motorbaleset. Ez az idióta, a sérült csuklójával gondolta, hogy motorozik egyet. A rendőrök azt mondták, hogy jóval a megengedett sebességhatár fölött ment. Elesett. Többet egyenlőre nem mondtak.

- Miért motorozott így? - Harry leült az egyik székre és a kezébe temette az arcát.

- Mert elege volt mindenből - válaszoltam -  ilyenkor szokása száguldozni, vagy leugrani valamiről. Legutóbb kiugrott egy repülőből.

Jó egy órát töltöttünk a váróban, de nem beszélgettünk tovább. Én folytattam a fel-alá járkálást, Harry pedig kezébe temetett arccal várt.

- Miss. Debois? - kérdezte egy kék műtősruhába öltözött, magas férfi. Reménykedve fordultam felé - Miss. Clarke-nak több helyen eltört a csuklója, de sikerült helyre rakni. Nem sokára kihozzuk a műtőből, de még jó pár órát aludni fog.

- Mennyi idő lesz, amíg teljesen felépül? - mikor megtudtam, hogy Cassie-nek nem esett nagyobb baja, máris átkapcsolt az agyam praktikus üzemmódba.

- Egy jó pár hónap lesz. Nem tudok egyenlőre semmi biztosat mondani.

- Nézze, annak a lánynak két hét múlva tesztelnie kéne egy Forma-1-es autót. És akkor nem beszéltünk arról, hogy másfél hónap múlva kezdődik a szezon.

- Mint mondtam, semmi biztosat nem tudok mondani, de két hét múlva nem hiszem, hogy bármit is el fog tudni vezetni.

- Köszönjük szépen - a doktor bólintott, majd ott hagyott bennünket. Ezer gondolat cikázott a fejemben. Összeszedtem fejben, hogy hány embert kell felhívnom, kinek kell azonnal és kinek ér rá később értesülnie Cassie állapotáról. Végül elővettem a telefonomat és tárcsáztam Christian Hornert. Mikor letettem Harry szemrehányó pillantásával találtam szemben magam.

- Tényleg ez magának a legfontosabb?

- Mi lenne?

- Egy cseppet sem aggódik Cassie-ért? - emelkedett fel, szinte ijesztően felém magasodott - Magába egy csepp jó érzés sem szorult?

- Ne oktass ki engem - sziszegtem vissza - Csak egy szerelmes taknyos vagy, aki semmit nem tud arról, akibe bele van zúgva. Azt hiszed, hogy azzal segítek neki, ha a kezemet tördelem felette, vagy azzal, ha felhívok mindenkit, elintézek mindent így a felépülésével kell csak törődnie? Szerinted kinek lesz hálásabb, neked, aki aggódva izgultál vagy nekem, aki valami hasznosat is tettem?

Harry nem válaszolt, de sértett tekintete mindent elárult helyette. Nem igazán érdekelt a véleménye, így inkább ott hagytam, és megkértem a nővért, hogy mutassa meg Cassie szobáját, riasztottam Hayley-t, hogy hozza be a legfontosabb felszereléseket, majd végighallgattam Annabelle kioktatását, hogy miért nem ő volt az első, akinek szóltak a balesetről. Annyira még én sem voltam kegyetlen, hogy közöljem vele az igazságot.

Mikor végre meghozták Cassie-t, még nekem is összeszorult a szívem. Az arcán egy hatalmas zöld folt éktelenkedett, de szerencsére komolyabb baj nem történt, hisz viselt sisakot. Viszont a kezén nem sok bőr maradt, az a rész, ami kilátszott a gipszből szörnyen festett. A szám elé kaptam a kezem. Soha nem láttam még őt ilyen állapotban. Harry nem szólt egy szót sem, csupán leült egy székre, szemét Cassie arcán nyugtatta és várt. Én leültem a szoba túlsó végén, így a szobára csend telepedett.

---

Hirtelen zajra riadtam fel. Kellett néhány másodperc, hogy realizáljam, hogy hol vagyok és hogy mi történt. A zaj forrását hamar megtaláltam, Blake ugyanis pont előttem állt, testével húga felé hajolva, aki még mindig aludt. Épp egy kósza hajszálat simított ki az arcából.

- Nem akartalak felébreszteni - szabadkozott, mikor észrevette, hogy felkeltem. Én csak legyintettem, majd mellé léptem és a vállára helyeztem a kezét. Tudtam, hogy nagyon félti a húgát, akit minden hibájával együtt istenített.

- Nincs nagyobb baja - mondtam megnyugtatásként - Csak eltört a csuklója. Ez az idióta is úgy tesz mintha legalábbis a halálán volna - intettem a fejemmel a szintén elbóbiskoló Harry felé.

- Mi bajod van vele? - Blake felvonta szemöldökét, de sikerült egy enyhe mosolyt csalnom az arcára.

- Soha nem szerettem az elvakult idiótákat - vontam vállat.

- Egyszer meg fogja ölni magát - csóválta meg a fejét, miközben ismét a húgát nézte - Komolyan. RiRi és Behati azt mondják, hogy Taylor húzta fel.

- Ismered milyen. Te azzal vezeted le a feszkót, hogy megversz valakit, ő pedig azzal, ha kap egy nagy adag adrenalint.

---

A következő napok hihetetlen egyhangúságban teltek. Cassie természetesen rettenetesen viselte a kórházi fogságot, így főleg Hayley-t szórakoztatta. Viszont ismét elkezdett hidegen viselkedni Styles-szal, aminek sejtettem is az okát. Azonban amit még a kórháznál is nehezebben viselt, azaz anyja volt, akinek féltő gondolkodása addig terjedt ki, hogy idejött, onnantól viszont, hogy látta, Cassie-vel gyakorlatilag minden rendben ismét elővette önző és parancsolgató modorát.

Behati és Rihanna nap, mint nap bejöttek látogatóba, azonban amikor megérkeztek azon a napon, mikor elvileg Cassie-t kiengedték, egy hatalmas bőröndöt is hoztak. Cass már útra készen állt, haját leengedve hagyta, így sikerült nagyjából elrejtenie az arcán éktelenkedő foltot. Egy koptatott farmert és egy bézs blúzt viselt, Hermés táskájában kotorászott épp, mikor barátai megérkeztek.

- Piszkosul fogsz hiányozni - közölte RiRi, mikor levetette magát az agyra - Tuti, hogy ne menjek veled?

- És akkor ki fog helyetted dolgozni? - kérdezett vissza Cassie, de kedvesen mosolygott - minden rendben lesz csajok, nem kell aggódni.

- Hívj, ha bármire szükséged van, vagy nagyon unatkoznál, és máris repülünk - Behati megölelte búcsúzóul, Rihanna pedig egy cuppanós puszit nyomott az arcára.

Mikor elmentek érdeklődve néztem Cassie-re.

- Nem tudtam, hogy elutazunk...

- Csak én. Mivel egy időre kivontak a munkából, azért úgy döntöttem, hogy hazarepülök.

Tudtam, hogy nem Rióra gondol. Bármennyi időt is töltött ott, bármennyire is megszerette a dél-amerikai várost, számára az otthon mindig is Perth maradt.

- Nyugalmat szeretnél, vagy csak menekülsz Harry elől? - kérdeztem, mire lefagyott. Túl jól ismertem már ahhoz, hogy a kisded játékaival át tudjon verni.

- Mindkettő - ismerte be.

A padlót bámultam. Cassie nem volt az elköteleződés mestere, félt beleszeretni bárkibe is, és az is biztos, hogy közte és Styles között nagyon hamar, nagyon komolyra fordultak a dolgok. A kölyök ragaszkodása kézzel fogható volt, gondoskodása már-már zavaró. Egy olyan független lénynek, mint Cass ez nagyon ijesztő lehetett.

- Egyszer szembe kell nézned a démonaiddal - mondtam halkan - és az a gyerek rendes.

- Még csak nem is kedveled - dobta bele a telefonját a táskájába, majd felvette a napszemüvegét, ami egyértelmű jele volt annak, hogy útra kész.

- Soha nem kedveltem a rendes srácokat.

- Megyek - Cassie odalépett hozzám és megölelt - Mindenkinek így lesz a legjobb.

- Szakítsak helyetted? - kérdeztem és bár hangomból csak úgy sütött az irónia, Cassie beleharapott a szájába - Most komolyan?

- Csak mond meg neki, hogy ne keressen, oké?

- És szerinted komolyan nem fog rákérdezni, miért ne?

- Tanácsold azt, hogy keressen egy normális lányt.

Lesajnálóan néztem rá. Elfut egy fiú elől, akit nagyon kedvel. Brávó Cass. De nem szóltam semmit, mert ismertem annyira, hogy tudjam nincs értelme. Eldöntötte. Elmegy.