2014. október 26., vasárnap

2. évad 7. rész - "Hiszen barátok vagyunk"

Szép és napsütéses vasárnapot, drága, elhanyagolt olvasóközönségem!
Először is ismét elnézést kérek, amiért ennyit kellett várni a részre. Úgy néz ki a technikai probléma megoldódott, már csak az időhiányt kell leküzdenem. Nos, mivel szabadnapos vagyok kedden, ezért terveim szerint aznap írok még egy részt, amit ha drága bétám leokéz ki is kerül :) Tehát most ígérem nem kell heteket várnotok.
Remélem a történet folytatása elnyeri a tetszéseteket, és még nyomot is hagytok magatok után, sokat jelentene.
Ölel titeket:
Raquel


Lefagyva ültem, a döbbenettől mozdulni sem tudtam. A terem hatalmas volt, benne rengeteg újságíróval, de a sokk általános volt. Senki sem tudta, hogy mit is kéne tennie, hogyan kellene reagálnia erre. A Forma-1 világában erre még nem volt precedens, az emberek tanácstalanok voltak. Valahol szerencse, hogy éppen itt voltam a sajtószobában, épp egy interjút beszéltem meg a BBC-vel, amikor befutott a hír.

Először mindenki lefagyott, hallgatta a legfrissebb információkat. A levegő megtelt rémülettel, feszült várakozással, szinte már ez megbénította az embert. Ami viszont a teljes hatást elérte azok a képek és a feliratok voltak.

Nem is igazán tudtam, mit nézek. A felvételek sötétben készültek egy elhagyatott repülőtéren, csupán egy helikopter volt tisztán kivehető. Azután elszabadult a pokol. Hallatszottak a pisztolylövések, a kiabálások, mintha csak egy háborús felvételt nézne az ember. Felvették a felszálló helikoptert és a holttesteket, rendőrökét és gengszterekét egyaránt. A szalagcím szomorúan hirdette: A RENDŐRSÉG HAGYTA, HOGY ELRABOLJÁK A HÍRESSÉGEKET.

Hihetetlen volt, hogy ez a való világ. Hogy nem kizárólag az akciófilmekben vannak ilyenek, hanem megtörténhetnek a környezetemben élő emberekkel. Mikor gyerekek vagyunk, rettegünk a rossz emberektől, minthogyha minden sarkon kiugorhatnának elénk, komolyan vesszük, hogy ne álljunk szóba idegenekkel, ezek után mikor felnőttek leszünk, mintha erről az egészről nem vennénk tudomást. Nevetünk, amikor a szüleink, nagyszüleink arról beszélnek, hogy ne járkáljunk kivilágítatlan helyeken, ne igyunk alkoholt szórakozóhelyeken és így tovább. Minthogyha velünk nem történhetnének szörnyűségek, aztán jön egy ilyen és ez a biztonságérzet köddé válik.

Annyira utáltam Cassie-t. Ez az ő hibája, miatta került Harry is bajba. Ő nem érdemli meg, az egyetlen bűne, hogy szeretett egy lányt, aki nem érdemes a figyelmére. Nem fogom soha megérteni, hogy egy olyan rendes srác, mint ő hogyan ragaszkodhat valakihez, aki olyan… nos, hogy is mondjam… problémás, mint Cassandra. Ő keveredett ebbe bele, és bár soha nem kívántam volna neki, hogy elrabolják, mégis valahol jogosabb volt. Harry ellenben teljesen ártatlan volt.

Ha mindez nem lett volna már így is éppen elég, a politikusok rögtön felkapták a hírt. Az ellenzék kampányolni kezdett, hisz hogyan működik a kormány, hogyha  a rendőrség ilyen amatőr hibákat vét, az ausztrálok igen sértő levelet intéztek a miniszterelnökhöz, amiben számon kérik, mégis milyen oknál fogva történhetett ez meg, az amerikai elnök pedig felszólította a brazil kormányt, hogy azonnal fékezzék meg az országukban igen aggasztó bűnözési rátát. Tehát mindenki ezzel foglalkozott. Talán ez lehetett jó hír is, ugyanis ennek hatására hamarabb elfogják a tetteseket, nem igaz?

Legalábbis ezt próbáltam bemesélni magamnak, s próbáltam elhessegetni azt az ijesztő gondolatot, hogy Harry egyre inkább kockázatot jelent nekik. Bármit is akarnak ezek a bűnözők nyilvánvaló, hogy Cassie-től akarják, Harry haszontalan számukra. Egyáltalán miért vitték el? Hogyan kerülhetett bele ebbe, lehetséges, hogy élve kerül ki ebből a lehetetlen szituációból?

Vészjósló gondolataimból a hirtelenjében keletkező furcsa, csaknem) bizsergető érzés ragadott ki. A tarkómon a pihék az égnek meredtek, olyan volt, mintha figyelnének. Még mindig kissé paranoiás voltam, ami a fejlemények fényében elképzelhető, nem is annyira meglepő, ennek köszönhetően óvatosan fordultam hátra. Nem kellett sokáig keresgélnem, míg szemeimmel a terem másik végében álló szőke férfire fókuszálhassak.

Ismét rám tört az a fojtogató érzés, mint mindig a jelenlétében. Valahogy már  pusztán az is, hogy egy légtérben tartózkodtam vele, pusztító hatással volt rám, a légzésem felületessé vált, a gondolataim zavarossá. A legrosszabb az egészben azonban az volt, hogy hiába küzdöttem ellene. Olyan volt, mint egy rossz szokás, hiába próbálkozik leszokni róla az ember, amíg mindig a szeme előtt van, elcsábul és onnantól nincs visszaút. Ugyanez történt velem is, rögtön abban a másodpercben, ahogy színtiszta, zavarba ejtően világos szemeibe néztem. Szeretném azt hinni, hogy a szem a lélek tükre, hisz akkor Kimi Räikkönen a világ egyik legjobb embere kéne, hogy legyen, csakhogy ebben az esetben ez megdőlni látszik. Nem volt jó ember, legalábbis nem a szó klasszikus értelmében. Nem vett tudomást a körülötte lévő emberekről, nem érdekelte, hogy az, amit csinál velem az érzelmi manipuláció, így nem… nem nevezhetem jó embernek.

Kiszúrtam egy pontot magam előtt és úgy tettem, minthogyha rettentően lekötne a látvány, pedig látásom perifériáját próbáltam annyira megnövelni, hogy láthassam őt. Belül ordibáltam, hol vele, hogy kopjon le, ne zaklasson tovább - ami lehetetlen volt, mert versenyző lévén ez a hely sokkal inkább az övé volt, mint az enyém -, hol magammal, hogy ne foglalkozzam vele, legyen számomra ugyanolyan közömbös, mint bármely más, Lewison kívüli alkalmazott.

 Mindössze pár másodpercig bírtam, s nem tovább. Büszkeségem, önérzetem és minden egyebem tiltakozása ellenére felpattantam és kirohantam a szobából, jó néhány pillantást magamra vonva. Nem tudom, hogy Ő felfigyelt-e rá, hisz szánt szándékkal nem elfordítottam a fejemet.

- Hayley! - nem kiabált, fel sem emelte a hangját, ámde rá kihegyezett érzékeim pillanatokon belül érzékelték hangját. Utánam jött - konstatálta naiv énem, amitől egy másodpercig felmelegedett a lelkem. Jóllehet reálisabb énem, ami ebben a pillanatban a túlélésre játszott, nem engedte, hogy ezt a tényt figyelembe vegyem, felgyorsítottam hát a lépteimet és szinte bemenekültem a Mercedes motorhome-jába, ami biztos menedéket nyújtott. Az óriási, ultramodern építményben könnyen elveszhet az ember, szerencsére azonban, én már könnyen el tudtam igazodni, ezért nem kellett sokáig keresgélnem, mire megtaláltam Lewist, aki épp Niki Laudával beszélgetett, ezzel szemben figyelmét viszonylag gyorsan rám koncentrálta.

- Hallottad a híreket? - kérdezte köszönés helyett, szemöldökét kissé összeráncolva, ami egyértelmű jele volt annak, hogy aggódik. Hirtelen nem értettem, hogy miről beszél, gondolataim még mindig legirritálóbb ellenfele körül jártak, ugyanakkor hamarosan beugrottak a nemrégiben készült videó felvételek és szívem megint kihagyott egy ütemet. Harryt elrabolták…

- Igen - feleltem csaknem suttogva. - Nem is találok szavakat. Harry…
- Cassie is ott van - sokként ért, ahogy Lewis megfordult. Kissé dühösnek tűnt, mintha valami rosszat mondtam volna.
- Tudom - szögeztem le. - Azonban ő…
- Ő micsoda? Megérdemli? - oké, nem értem. Miért reagál ekképp? Lewis soha nem beszélt ehhez hasonlóan velem.
- Nem így értettem… - mentegetőztem.
- Nem izgat, hogyan is értetted. Mindig is utáltad, amit nem firtattam, mert nem az én ügyem, viszont legalább annyi tisztelet legyen benned, hogy figyelembe veszed, jelenleg életveszélyben van. Most edzenem kell.
- De… - köpni-nyelni nem bírtam. Lewis félig-meddig rám sem nézett. Mi a fene baja van az embereknek?!
- Mondom, edzenem kell - csattant fel, egyértelmű jelét adva annak, hogy részéről lezártnak tekinti a beszélgetést.

Ma már másodjára kaptam magam azon, hogy szó szerint menekülök valaki elől. Átvágtam az előtéren, ahol mint mindig, most is rengeteg ember álldogált és kiléptem a hátsó ajtón – remélve, hogy ily’ módon el tudom kerülni Kimit -, hogy egy kis friss levegőt szívhassak, valamint rendezhessem a gondolataimat. Az elmúlt egy óra brutális volt, kellett egy perc, hogy ésszerűen kezdjek el vélekedni. Háttal neki támaszkodtam a tiszta üvegfalnak, várva, hogy szívverésem végre visszaálljon a normálisra és élvezhessem a magányt, ami a F1-es paddockban nagyjából elképzelhetetlen ajándéknak számított.

- Ugye, nem gondoltad, hogy elmenekülhetsz előlem? - a kérdés villámcsapásként ért, immár nem volt lehetőségem elfutni, így egyedül tétlenül néztem, ahogy Kimi kényelembe helyezi magát az előttem álló székben. - Ha érdekel, kismillió képet készítettek rólam a Mercedes előtt, ha nem csalnak a tapasztalataim, fél perc múlva már minden azzal lesz tele, hogy hozzátok szerződöm.

- Micsoda megpróbáltatások - az irónia csak úgy csöpögött a hangomból. - Mintha annyira érdekelne, hogy mit mondanak rólam.
- Mi a baj? - a szavak egyszerűek voltak, a hangnem semleges. Tökéletes példája annak, milyen is volt a beszélgetőpartnerem. Nem tetette, hogy együtt érez vagy különösebben érdekli, csakis odavetette a szavakat.
- Semmi - sziszegtem a fogaimon keresztül, nem szerettem, mikor így beszélt velem. Elfordultam tőle, átfutott az agyamon, hogy bemegyek, mindazonáltal a hangja újból maradásra kényszerített.
- Valaki felidegesített - tárgyilagos, továbbra sincs semmi érzés, csupáncsak megállapítások egész sora.

- Mi a lényege ennek a beszélgetésnek? - húztam fel magam, bár felemelt hangom a legcsekélyebb reakciót sem váltotta ki belőle. Annyira utáltam ezt az ember, legszívesebben hozzávágtam volna valamit, itt és most, nem törődve a következményekkel. - Mi bajotok van nektek, most komolyan? Lewis bekapja a fejem, mert arra a nemzetellenes bűnre vetemedtem, hogy nem kedvelem Miss. Cassandra ’Tökély’ Clarke-ot, te meg… Te meg nem is tudom, mit csinálsz, de iszonyatosan felidegesítesz vele!

- Ne törődj Lewis-szal! - természetesen nem válaszolt az őt érintő vádakra, ellenben lassan felemelkedett, ami jelezte, hogy amilyen könnyedén és ellentmondást nem tűrően kezdte el a beszélgetést, úgy is fogja abbahagyni. - Régebben szerelmes volt belé, ezt mindenki tudja. Ma már tényleg pusztán barátok, szóval - vállat vont, minthogyha csak azt mondaná, ilyen az élet.
- Azt hittem, te nem pletykálsz - húztam össze megzavarodva a szemöldökömet.
- Nem is. De úgy tűnt, hogy ez bánt téged, úgyhogy… - megint a vállvonogatás. Miért nem tud befejezni egy mondatot?!

- Miért foglalkozol azzal, mi bánt engem? - érdeklődésem kontrollálatlanul csúszott ki a számon, rögtön elé is kaptam a kezeimet, holott már késő volt. Ennek dacára nem bántam meg, merthogy olyat láttam, amit eddig még sosem. Kimi zavarba jött. Kinyitotta a száját, majd becsukta, kis vörös pontok jelentek meg az arcán, ezután a jól megszokott vállrángatással zárta le a témát.

- Hiszen barátok vagyunk, nem igaz?

2014. október 20., hétfő

Technikai gondok

Sziasztok!
Tudom, hogy eltűntem mostanában, de sajnos jelenleg nagyon kevés szabadidőm van. Ezen a héten terveztem, hogy bepótolom a lemaradásaimat, azonban - természetesen a legjobbkor - a számítógép mondta be az unalmast. Próbálok tablettről írni, de ez messze nem nevezhető hatékonynak, tehát a türelmeteket kérem!
ölellek titeket és kellemes őszi szünetet!
Raquel

2014. október 15., szerda

Helyzetjelentés és változások

Sziasztok!
Először is szeretném azzal kezdeni, hogy ne haragudjatok, amiért nem tettem fel új részt. Ha finoman akarok fogalmazni, akkor extrém elfoglalt vagyok, sajnos nem volt időm és legfőképpen energiám írni. Viszont azt megígérem, hogy lesz ezen a héten rész.
Ezzel összefüggően. Mivel hetenként változik a beosztásom nem ígérem meg, hogy melyik napon hozok részt. Minden héten lesz, de hogy melyik nap, azaz időmtől és főleg a szabadnapomtól fog függni. Remélem megértitek.
Végül, de nem utolsó sorban. Nagyjából megvan a második évad története, ami a történet végét is fogja jelenteni. Több okból is erre a döntésre jutottam. Először is egyre kevésbé kapok visszajelzéseket. Ez nem tudom, hogy azért van-e, mert unjátok a történetet, vagy nincs időtök, de ez kissé elszomorít. Azonban nem ez az egyetlen ok. Szeretnék több energiát fordítani a Your Love című blogomra, ami most kezd olvasottabbá válni, meg vannak még egyéb ötleteim is, szóval nem zárom ki, hogy új történetbe is kezdek. Persze időtől függően. 
Tehát azt mondanám olyan január közepéig lesz frissítés. Az összesen annyi, mint még 14 rész.
Bocsánat, ha valakit untattam és köszönöm annak, aki elolvasta.
Ölellek titeket:
Raquel

2014. október 6., hétfő

2. évad 6. rész - Mi fog történni?

Sziasztok!
Először is kezdjük a pozitívumokkal: elértük a 30000-es látogatottságot! Nagyon szépen köszönöm. Arra gondoltam, hogyha elérjük az 50.000 vagy az 50 feliratkozót akkor valami meglepetést készítek nektek :)
Most pedig egy kis negatív: sajnos nem kaptam visszajelzést az előző részhez. Az új design nem teszi lehetővé a pipálást, szóval csak írásos formában tudtok nekem jelezni, ami nekem nagyon fontos, így kérlek titeket, ha van egy percetek, akkor írjatok, már egy sornak is nagyon örülök.

Ölellek titeket:
Raquel


Még mindig szaporán lélegeztem, képtelen voltam megnyugodni. A fájdalom átjárta a testem, bár nem igazán tudnám megmondani, melyik részem is sérült meg. Úgy éreztem, mindenem. Kezemet hátracsavarták a hátam mögé és valami erős kötéllel kötözték meg, így mozdulni sem tudtam, mindazonáltal a vállam természetellenes módon csavarodott. A szám felszakadt ekként a vérem kis patakokban folyt az ajkaim közé.

Szó szerint behajítottak egy fehér furgon hátuljába, majd a kidobók bemásztak mellém. Az egyikük megajándékozott még egy rúgással a hasamba, csak hogy biztosra menjen. Az éles fájdalom villámcsapásként ért, nem bírtam ki, hogy ne nyögjek fel hangosan, összekuporodtam, hogy ezzel is kisebb felületet biztosítsak.

- Hagyjátok békén, azt mondtátok, ha együttműködöm, akkor nem esik baja - Cassie hangját hallottam, jóllehet őt magát nem láttam, azonban minthogyha egy csepp félelem, esetleg aggodalom szűrődött volna ki a szavaiból.

- Carlos, elég! - a sovány fickó vontatottan adta ki a parancsot, mintha mindössze arról lenne szó, hogy mennyi cukrot rakjanak a kávéjába. -  Szerintem megértette a célzást.

A felettem terpeszkedő férfi motyogott valamit egy idegen nyelven - gondolom portugálul -, majd elhelyezkedett az ajtó mellett. Társa a kezébe vette a fegyverét, azután kibiztosította kaján vigyort lőve felém. Ekkor megpillanthattam Cass-t, ahogy nagy gesztusokkal magyaráz, figyeltem, ahogy idegességében hajába túr, miközben valószínűleg öntudatlanul harapdálta az alsó ajkát. Hirtelen felém fordította a fejét és találkozott a tekintetünk. Apró mosolyra húzta a száját, akárcsak azt szeretné üzenni, nem lesz semmi probléma, de erőltetett volt, mindketten pontosan tudtuk, hogy  óriási bajban vagyunk. Az egész pusztán egy másodperc töredékéig tartott, utána visszafordult beszélgetőpartneréhez.

Tíz perc elteltével Cassie bólintott és a jármű felé indult. Az egyik izomkolosszus meg akarta fogni a karját, azonban ő egy pillantással megfenyítette, ezáltal senki sem nyúlt hozzá. Óvatosan mellém telepedett, mire nagy nehezen felültem és ölembe vontam. Fejét a mellkasomra hajtotta és becsukta a szemeit, mintha kizárólag a szívverésemet hallgatná. Éreztem, ahogy a kocsi mozgásba lendül, tehát elvisznek minket.

- Sajnálom, ez az én hibám - Cass még a suttogásnál is halkabban szólalt meg, nyilván csupáncsak nekem szánva szavait. Arca megrándult, minthogyha komoly erőfeszítésébe kerülne magába tartani az érzéseit.
- Nem tehetsz róla - feleltem, aztán megnyugtatóan elkezdtem simogatni a hátát. - Hova visznek minket?
- Egy kis repülőtérre, gondolom. Nem nagyon avatott be a terveibe - szemei kipattantak és harag villant fel bennük. - Ezért még nagyon meg fog fizetni.
- Ki ez a tag? - ráncoltam össze a homlokomat. Cass reakcióiból tisztán kitűnt, hogy nem fél tőle, nem is tiszteli, viszont olyan helyzetbe hozta, hogy kénytelen együttműködni. Emlékszem, mikor Max még szabad lábon volt, tőle szinte retteget.
- Egy idióta. Annyi esze sincs, mint egy patkánynak. Nem akartam felhívni a figyelmét, hogy pár perc múlva már az egész ország minket fog keresni. Nagyon meglepne, hogyha ki tudna minket csempészni az országból.
- És ha mégis sikerül neki?
- Akkor hatalmas bajban vagyunk - harapta be az alsó ajkát, amiből rájöttem, fél attól, hogy ez bekövetkezik. - Nem tudom, hogy pontosan mi a terve, de nagyon nagyra vágyó. Úgy vélem, valami olyasmire készül, amivel átveheti Max helyét. Elképzelhető, hogy a terve kivitelezhetetlen, szóval fogalmam sincs, mire számítsak.

Bólintottam. Cassie a vállamra hajtotta a fejét, mire én átöleltem. A szituáció ellenére meghittséget eredményezett közöttünk ez a testhelyzet, hisz olyan érzést adott, hogy bármi történik is, biztosan számíthatunk a másikra. Nem tudtam elfelejteni azt a tekintetett, amit Cass vetett azokra a pacákokra, akik bántottak. Bármennyire is fájt, boldoggá tett a tudat, hogy aggódik értem. Csókot nyomtam a homlokára, később a furgon falának hajtottam a fejemet. Az adrenalin kezdett alábbhagyni a testemben, sajgó testrészeim egyre inkább gyötörtek és lássuk be a testhelyzetem sem volt éppen kényelmesnek mondható. Próbáltam körülbelül megsaccolni, hogy mennyi ideje lehettünk úton, ám elvesztettem az időérzékemet, csupán annyit tudtam megállapítani, hogy több mint egy órája.

Mikor már úgy éreztem, képtelen vagyok megmoccanni is, mivel mindenem annyira elgémberedett, elkezdtünk lassítani, aztán hirtelen egy éles bal kanyart vettünk, mire a mellettünk ülő gorilla a nyakunka esett. Éreztem, ahogy a karomba éles fájdalom hasít, ahogy a kézfejem természetellenes pozícióban beszorult kettőnk teste közé. Káromkodva lekászálódott rólunk, miközben Cassie portugálul kiabált vele. Egy nagy fékezéssel megálltunk, szívem ismét hevesebben kezdett el dobogni, reflexből közelebb húztam magamhoz a kifejezetten törékenynek tűnő lányt. A hátsó ajtó nem sokkal később feltárult és egy zseblámpa fénye vakított el teljesen. Megragadtak két oldalról, majd kilöktek a kocsiból, egyenesen a betonra. A kemény ütközés kiszorította az összes levegőt a tüdőmből, felköhögtem, ezzel szemben próbáltam nem ezzel foglalkozni, rögtön Cassie-t kerestem a tekintetemmel. Vele, sokkal kedvesebben bántak, látszólag tartottak tőle. Saját lábán szállhatott ki, miután kirántotta a kezét fogva tartója karjaiból.

- Nos, most hogy itt vagyunk a semmi közepén, kérem szépen a telefonjaitokat! - jött előre a főnök, ezután éreztem, hogy az egyik agyatlan barom durva mozdulattal kirántja a zsebemből a mobilomat. Láttam Cass arcán, hogy nem örül ennek, habár nem értettem, miért is segít ez rajtunk, esélyünk sem volt segítséget hívni. - Tudom, azt hiszed rólam, hogy teljesen agyatlan vagyok - mérgesem felmordultam, mikor közelebb ment a lányhoz, gusztustalan kezével végigsimítva az arcán. - mindig lenéztél, úgy járkáltál közöttünk, mintha te lennél az Atya Úristen, mi meg csak férgek a talpad alatt. Viszont most fordult a kocka, szépségem. Én diktálok, és ha még egyszer meglátom azt az arckifejezést, akkor a kis barátodat kibelezem. Érthető voltam?!

Cassie felszegte a fejét és kihívóan a másik szemébe nézett, majd sziszegett egy igent.
- Törjétek össze a telefonokat!. Nemsokára rá fognak jönni, hogy elhoztuk őket, azokban a szarokban pedig van GPS. Pablo mikorra ér ide?
- Körülbelül tíz perc, főnök - szólt ki a sofőrünk, aki egy telefonon csüngött azóta, hogy megérkeztünk.
- Remek, addig van időm elszórakozni a vendégeinkkel - mosolya megfagyasztotta bennem a vért. Láttam a kezét, ahogy megfogja vele Cassie derekát, ezt követően végigcsúsztatja a fenekén, egyenesen rövid ruhája szegélyéig…

- Vedd le róla a mocskos kezedet! - törtem ki, neki is estem volna ennek az állatnak, csakhogy a biztonsági emberei résen voltak, rögtön lefogtak, ennek következtében csakis vergődni voltam képes.
- Oh, a fiatalúr egy igazi hős típus, nem igaz? - a gúny arcon csapott, a tehetetlenség pedig letaglózott. Cassie szorosan lehunyta a szemét és tűrte megpróbáltatásait, nem értettem, miért nem vág vissza. - Nézzük milyen bátor akkor, ha egy éles késsel nézz szembe?

Valaki ököllel megragadta a hajamat, aztán felrántotta a fejemet. Éreztem, ahogy fejbőröm égni kezd, ennek dacára nem tehettem mást, ránéztem a hosszú pengéjű szerszámra, ami az arcomtól pusztán centiméterekre volt.

- Évekig néztem, ahogy Max dugja ezt a kurvát. Vagyok annyira okos és nagyhatalmú, mint ő, szóval én miért nem kaphatom meg?
- Ha csak egy ujjal… - kezdtem, ám a penge a nyakamnak nyomódott.
- Akkor mi lesz? Hmm? - nyomult az arcomba, teljes látókörömet kitakarva. - Mit fogsz tenni?
- Engem akarsz, én itt vagyok - csattant fel mögöttünk egy lányhang, mire Rodrigo visszafordult. - Nem ellenkezem, csak ne bántsd!
- Milyen hősies lelkek vagytok ti! - ironizált, mire az emberei röhögni kezdtek. - De kérésed számomra parancs. Gyere ide, cica!

Komolyan fizikai fájdalmat éreztem attól, ahogy hozzáért. Mindkét kezével a fenekét markolászta, később erőszakosan magához húzta. Láttam Cassie arcán az undort, mire újra összeszedtem minden erőmet, mégis mielőtt csak megszólalhattam volna, valamelyik őröm a gyomromba vágott, mire fájdalmamban összegörnyedtem. Próbáltam ismételten feltápászkodni, mire gerincen rúgtak. Szenvedésem közben halványan érzékeltem, hogy Rodrigo ledugja a nyelvét Cassie torkán, mire dühösen felordítottam, ez azonban látszólag kizárólag örömmel töltette el. Nem érdekelt a következmény újból nekibátorodtam, ellenben újfent két lépésig jutottam, mire elkaptak a földre tepertek és rugdosni nem kezdtek. Esélyem sem volt megvédeni azt a lányt, akit szerettem.

Szenvedésemnek egy helikopter egyre közeledő zaja vetett véget. A mobilunkat egyik fogva tartónk összetörte, ezért immáron esélyünk sem volt, hogy megtaláljanak minket. Pontosan tudatában voltam annak, hogyha az a gép elindul velünk, akkor végünk van. Nekem biztosan, amint Cassie megteszik nekik azt, amit akarnak, én feleslegessé válok, következőképpen biztosan megölnek.

- Hogy mekkora szerencsétek van? - tárta szét teátrálisan a kezét. - A saját embereim mentenek meg titeket, még én is érzem a sors iróniáját.

Jóllehet semmi vicceset sem mondott, emberei ismét kuncogni kezdtek. Teljesen tisztává vált, hogy az előttünk álló személynek komoly kisebbségi komplexusa van. Gondolom évekig vágyott arra, amit Maximilian elért és most, hogy őt börtönbe zárták meglátta a lehetőséget. S habár az alapján, a kép alapján, amit Cass lefestett róla, ritka ostoba ember volt, nem ezt érzékeltem. Egyszerűen tanulatlan volt, egy ember, aki a pillanatnyi vágyainak élt, ezért is láttam egyre kevesebb esélyt a szabadulásra.
- Főnök, társaságunk érkezik perceken belül. Valaki jelentette az eltűnésüket, és még sikerült bemérniük a tartózkodásukat.

Az ember azt hinné, hogy ez minimum pánikkal tölti el, mivel elbukott a rendőrség előtt, ez a példány azonban inkább még magabiztosabbnak tűnt, sőt, mintha minden a tervei szerint alakulna.

- Remek, remek - dünnyögte inkább csak magának. - Kötözzétek meg őket, hogy ne legyen baj! A szájukkal is csináljatok valamit.

Mind a kettőnket alaposan összekötöztek, mozdulni sem tudtam, magzatpózba merevedtem. Cassie-vel ugyanígy jártak el, eztán mindkettőnk szájába valami rongyot erőltettek, ami minden segélykérési kiáltásomat elnyelte.

A helikopter közben nem messze tőlünk leszállt, igaz, csupán a hangját hallottuk, a sötétség elnyelte a környezetünket szemünk elől. Éreztem, ahogy megint talpra állítanak, ezután hamarosan felsejlett előttem a gép körvonala is. A csomagtérbe dobtak be, mintha valami hús lennék, nem sokkal később pedig egy másik test érkezett meg mellém, jelezve Cassie-nek sem szántak kényelmesebb utazást.
Egyszer csak szirénák hangja és fényes villanások törték meg berakodásuk zaját. Kapkodás kezdődött körülöttünk, majd hirtelen egy pisztoly dörrenése hasított az éjszakába.