12. rész - Interlagos

Sziasztok!
Remélem mindenkinek jól telik a hét! Nos, nekem van számotokra egy rossz és egy jó hírem. A rossz hír az, hogy kizárt, hogy tudok hozni szombaton új részt. Ennek az oka a jelenlegi hihetetlen időhiányom. Viszont kárpótlásul jövő héten három részt hoznék (ez a jó hír)!

Írjatok, kommenteljetek nyugodtan! Én elutazom a hétvégén (tehát esélyem se lesz net közelbe kerülni), de amint hazaérek válaszolok mindenkinek! 

Remélem tetszeni fog az új rész és legyen nagyon jó hétvégétek!

Ölel titeket:

Raquel

Sehogy sem jött álom a szememre. Hallgattam Cassie halk szuszogását, figyeltem az arcát miközben aludt. Megnéztem a telefonom, és megint egy tucat érdeklődő sms-t találtam. Visszaírtam a nővéremnek és Louis-nak, hogy ha minden jól megy, akkor holnap visszamegyek Londonba. Liam már a múltkor célzott rá, hogy Ben Winston szeretné lassan megcsinálni az új klipet, a turnéra is el kéne lassan kezdeni a próbákat és akkor még nem is beszéltünk a stúdiózásról. Szóval lenne mit csinálnunk én meg itt henyélek Rióban. 

Cassie megmozdult a mellkasomon, ami kizökkentet gondolataimból. Elmosolyodtam, mikor ránéztem. Cassie igazán lenyűgöző volt, hihetetlen hogy mindent kockára mert tenni azért, hogy segítsen egy barátjának. 

Kibámultam az ablakon. Innen le lehetett látni egészen az óceánig. A város gyönyörűen ki volt világítva. Az ablak ki volt nyitva, így a fehér függöny meg-meg lebbent az éjszakai széltől. Hihetetlen megnyugtató látvány volt.

Hirtelen erős kéz lökésére ébredtem fel. Az erős fény bántotta a szememet, így eltartott egy kis darabig, míg ráfókuszáltam az előttem álló Blake-re.

- Elárulnád, hogy mégis mit keresel a húgom ágyában – fenyegető testtartást vett fel, karjait keresztbe tette maga előtt.

- Semmi olyan nem történt, amire gondolsz – nyugtattam meg, miközben felültem – hány óra van?

- Kilenc körül – vont vállat – nem láttad Cassie-t?

Körülnéztem a szobában, de én is csak hűlt helyét találtam. Bár a mellettem lévő hely, még meleg volt, ezért nem kelhetett fel sokkal korábban, mint én.

- Húgi? – kiabálta el magát Blake.

- Mi van? – válaszolt egy ingerült hang egy zárt ajtó mögül. 

- David megjött – válaszolta neki a bátyja – szeretne egy nagy, boldog családi reggelit.

Ekkor kivágódott a fürdőszoba ajtaja és az egy szál törülközőbe burkolózott Cassie lépett ki a gőzölgő fürdőszobából.

- Nos, ahhoz először is szerezzen be egy boldog családot – felelte, miközben a szekrényhez ment, hogy ruhát keressen magának – fiúk, ne értsetek félre, nagyon élvezem a társaságotokat, de megtennétek, hogy kimentek?

Gyorsan a szobámba mentem, hogy lezuhanyozzam és átöltözzem. Gyönyörű, napsütéses és meleg idő volt, így kint terítettek meg a teraszon. A hatalmas fa asztal végén egy számomra ismeretlen férfi foglalt helyet. Fekete haja, itt-ott őszes volt már, vonásai szigorúak, de szemei mégis barátságosak voltak. A többiek is már megérkeztek, úgy tűnt csak rám vártak. 

- Üdvözlöm, David Alvares vagyok – nyújtott kezet Cassie-ék nevelőapja, amint az asztalhoz értem – Nagyon örülök, hogy megismerhetem. Remélem jól érzi magát Rióban.

- Remekül érzem magam, uram! – válaszoltam, majd lehuppantam Cassie mellé.

- Remélem már körbe járta a várost! Meddig marad még? – kérdezett tovább. Szemem sarkából Annabelle-t figyeltem, aki meglehetősen étvágytalanul turkálta az elé tett rántottát.

- Csupán holnapig – válaszoltam, miközben elvettem két szelet pirítóst – lassan vissza kell mennem Londonba. Rengeteg elintézni valóm gyűlt össze.

- Hát igen. Édes a pihenés, de egy idő után muszáj visszatérni a valóságba – bólintott Mr. Alvares, majd töltött magának és a feleségének egy pohár kávét.

Egy ideig szó nélkül ettünk. Az asztalnál tisztán lehetett érezni a feszültséget. Cassie és Annabelle látványosan kerülték egymás tekintetét, valamint Veronica sem tűnt túl jó kedvűnek.

- Nos, hogy aludtatok? – törte meg a kínos hallgatást Blake. Szinte vele egy időben Veronica is fel tett egy kérdést.

- Mi lesz Cassie büntetése?

Mr. Alvares erre letette a villáját, megtörölte szalvétája szélével a száját és érdeklődve nézett végig a családján. Éreztem, hogy mellettem Cassie megmerevedik és szemrehányóan néz a húgára.

- Miért is kéne Cassie-nek büntetést kapnia? – érdeklődött Mr. Alvares, mire Annabelle megköszörülte a torkát.

- Nos, Cassie úgy döntött, hogy ismét illegális autóversenyeken indul.

- Nem indulok több versenyen! – csattant fel Cassie – ezen az egy versenyen indultam, mert egy barátomnak szüksége volt rám!

Mr. Alvares hidegen tekintett végig Cassie-n, de a lány állta a tekintetét. 

- Nem hiszem, hogy módunkban állni bárhogyan is megbüntetni Cassie-t – felelte végül Veronicának – Felnőtt ember, tehát nem a mi dolgunk eldönteni, hogy mit tegyen vagy ne tegyen. Mi csak tanácsokkal láthatjuk el, de az ő értékrendszerére kell bíznunk a többit.

- Ez annyira nem igazság – Veronica felpattant az asztaltól – Mindig ez van! Cassie bármit tehet, soha nincs semmi következménye.

Miután Veronica elviharzott, ismét csend telepedett az asztalra. Végül Cassie felállt.

- Tudjátok mit? Megmutatom Harrynek a várost. További jó étvágyat! Jössz? – fordult felém.

Mikor beértünk a házba Cassie hatalmas mosollyal a száján fordult felém.

- Mi lenne, ha egy kicsit távolabb mennénk?

- Mire gondolsz? – húztam össze a szemöldökömet. Volt valami Cassie szemében, ami azt sejtette, hogy esze ágában sincs emlékműveket mutogatni.

- Nos, arra gondoltam átugorhatnánk Interlagosba. Elég sok ismerősöm van arrafelé és akár megmutathatnám a Forma-1-es pályát is.

Mivel ez sokkal jobb ötletnek tűnt, mint otthon ülni az elég kellemetlen hangulatban végül bólintottam. Cassie összecsapta a kezét, majd elővette a telefonját, amin egy gyors hívást intézett portugálul. A végére rendkívül boldogan tette le.

- Fél óra múlva fel is szállhatunk, szóval siessünk!

- Biztos vagy benne, hogy így akarsz jönni? – kérdeztem, hisz Cassie egy hosszú, piros nyári ruhában volt.

- Miért is ne? 

Soha nem láttam még Cassie-t ennyire vidámnak és felszabadultnak. Gyorsan lementünk a garázsba és beültünk egy Infiniti terepjáróba. Csupán tíz perc múlva megérkeztünk a város szélénél elhelyezkedő felszállópályára, ahol egy helikopter várt ránk. Cassie rám mosolygott, majd kiszállt és megölelte az egyenruhában álldogáló embert.

- Harry bemutatom Federicot – kezet nyújtottam, amit ő szívélyesen el is fogadott – sajnos nem beszél angolul, de majd közvetítek kettőtök között.

Legnagyobb meglepetésemre, mikor mindannyian elhelyezkedtünk a helikopterben, nem Federico, hanem Cassie ült be a pilóta helyére.

- Te tudsz helikoptert vezetni? – kérdeztem.

- Tudod, imádok vezetni. Bármit. Kocsit, motort, kamiont vagy éppen helikoptert. Szóval úgy egy éve leraktam a vizsgát. Federico volt a tanárom.

- Nem fogunk lezuhanni? – hogy őszinte legyek, valahogy jobban megnyugodtam volna, ha Federicoval repülünk.

- Köszönöm szépen a bizalmat – vágott vissza Cassie – te csak nézd a tájat!

Ez egy remek tanács volt. Cassie valóban tudta vezetni a gépet, így egy idő után, már elég biztonságban éreztem magam ahhoz, hogy a tájban gyönyörködhessek. Lassan elhagytuk Riot, átrepültünk a dombok mellett. Lélegzetelállító volt ilyen magasságból az öböl, a Krisztus szobor. 

- Sötétben még szebb – hallottam a fülhallgatóban Cassie hangját.

- Így is lenyűgöző! – feleltem.

- Rio a levegőből a legszebb. Nem hiába szoktak a képeslapokra is ilyen képeket tenni. 

A város eltűnt a szemünk elől, csupán kisebb falvak és települések felett haladtunk el. Jobb kéz fele mindvégig az óceán volt. A repülés nem tartott sokáig, csupán két óra múlva megkezdtük az ereszkedést. Egy kisebb repülőtéren szállhattunk le, csupán néhány ember és egy autó várakozott. Mikor mindannyian kikászálódtunk egy pöttöm ember sietett felénk hatalmas mosollyal.

- Cassie! – ölelte meg – Annyira örülök, hogy elfogadtad a meghívásodat! 

- Szia, Felipe! – nevetett Cassie – bemutatom egy barátomat, Harry Stylest.

- Te is szeretnél indulni? – fogott velem kezet Felipe.

- Indulni? Hol? – teljesen össze voltam zavarodva, ami nem volt ritka Cassie mellett.

- Felipe minden évben rendez egy jótékonysági gokart versenyt, ami ha nem tévedek ma délután lesz. 

- Ha akarod te is indulhatsz – csapott a hátamra Felipe, miközben elindultunk az autó felé.

- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne, de köszönöm szépen – feleltem.

Beültünk a ránk várakozó Ferrariba, aminek a kormánya mögé Felipe ült be. Ezen meglepődtem. Ritkán láttam, hogy Cassie átengedte volna a kormányt valaki másnak.

- Betojtál, Styles? – súgta nekem oda Cassie.

- Őszintén? Induljak ellened egy gokart versenyen? Nem tűnik neked elég esélytelennek a dolog?

- Ugyan már, nem szereted a kihívásokat? – incselkedett velem.

- Úristen. Érzem, hogy nagyon meg fogom bánni, de legyen! Elindulok.

- Hallod, Massa? – kiáltott előre Cassie – Styles is indul.

- Ez remek!

Hamarosan megérkeztünk a helyszínre, ahol már nagyban zajlottak az előkészületek. Felipe kölcsön adott nekem felszerelést és egy gokartot. Fogalmam se volt, hogy ilyenkor mit is kéne tennem, de szerencsére nem maradtam sokáig egyedül.

- Most indulsz először ilyen versenyen? – kérdezte egy magas, göndör srác.

- Igen – feleltem – fogalmam sincs, hogy mit kéne csinálnom.

- Semmi extrát. Nyomd a gázt, de azért lassíts a kanyaroknál. Ez a verseny nem vérre megy. Egyszerűen csak érezd jól magad. Egyébként, Bruno Senna vagyok.

- Harry Styles – fogtunk kezet.

- És hogy kerülsz ide?

- Cassie-vel jöttem – feleltem, mire meg is jelent az említett fél.

- Próbálsz tanácsokat kérni, Styles? – kérdezte egy kaján vigyorral.

- Nagyon élvezed a helyzetet, igaz? – forgattam a szememet.

- Iszonyatosan!

Lassan elérkezett a verseny ideje. Nagy nehezen felhúztam magamra a tűzálló ruhát, de messze nem éreztem magam olyan komfortosan benne, mint amilyennek Cassie tűnt a múltkor. Egyre kevésbé tűnt jó ötletnek ez az egész. A gyomrom egyre inkább összeszorult, a pulzusom felgyorsult. Körülöttem mindenki nevetgélt és beszélgetett, de én úgy éreztem, hogy az életemért küzdök. A pánik hullámszerűen tört rám. Lassan beültem a gokartba. Bár a srácokkal néha elmentünk egyet versenyezni, de az semmi nem volt ahhoz képest, mint rajthoz állni egy csapat profi ellen. Most rendkívül utáltam Cassiet.

Tehetetlenül vártam, hogy felgyulladjanak a piros lámpák. Tudtam, hogy már késő visszalépni. A szívem már úgy vert, mintha ki akarna ugrani a helyéről. Minden idegszálammal próbáltam a rajtra koncentrálni. Mikor kialudtak a piros lámpák gyorsan a gázba tapostam. Bár kissé lemaradtam, a hátrányom egyáltalán nem volt vészes. Hihetetlen volt, de kezdtem megnyugodni és élvezni a dolgot. Utolértem az előttem haladót és már egyáltalán nem érdekelt semmi más, csak az hogy hogyan tudnám megelőzni. A verseny és a vadászat izgalma mindent kitörölt a fejemből. Megláttam a lehetőséget az egyik kanyarban és bevágtam. A perifériás látásommal érzékeltem, hogy a gokartok nagyon közel kerülnek egymáshoz, de végül nem sikerült visszatámadnia, így én maradtam elől.

Az előzés hihetetlen boldogsággal töltött el és önbizalmat is adott. Sorra előztem meg az előttem haladókat és mindössze csak kétszer előztek meg engem. Mikor célba értem és megnéztem az eredményeket, még engem is meglepett az eredmény. Nem csak, hogy nem lettem utolsó, hanem a 30-ból a 11. helyen értem célba.

Megláttam Cassie-t – aki ugyan nem nyert, de természetesen felállhatott a dobogóra – aki hatalmas vigyorra az arcán közeledett felém. 

- Nem is vagy annyira rossz – ütötte meg a vállamat – Ugye milyen fenomenális érzés?

- Hihetetlen. Mikor semmi másra nem tudsz gondolni, csak az előzésre. És azaz érzés, szinte megszállott lesz az ember – fakadtam ki.

- Azaz adrenalintól van – nevetett Cassie – Na gyere nagymenő, igyunk egy kis pezsgőt!

Egy nagy csoporthoz mentünk, ahol már elég illuminált állapotban voltak az emberek. Cassie remekül szórakozott, felszabadult és boldog volt. Én is bekapcsolódtam a beszélgetésbe. A mai nap végre megértettem, hogy miért is a versenyzés megszállottjai ezek az emberek. A mai nap egy olyan élménnyel gazdagodtam, amit biztos, hogy soha nem felejtek el.