13. rész - Az állásinterjú

Sziasztok!

Visszatértem és már hozom is az új részt! Kicsit csalódott voltam, amiért nem kaptam az előző részhez egy kommentet sem, remélem azért tetszett! Légyszi ha van időtök, írjatok, nagyon érdekelne. hogy milyen az első benyomásotok az új szereplőről.

Mint látjátok felkerült az új design, amit még egyszer köszönök Debi D-nek, nekem nagyon tetszik, remélem nektek is!

Végül lezárult a szavazás, amin hatalmas előnnyel Lewis Hamilton győzött, tehát ő fog hangsúlyosabban megjelenni a történetben, nem sokára találkozunk is vele.

Nem is tartalak fel titeket tovább, írjatok, pipáljatok, nem harapok!

Ölel titeket:

Raquel

Szendergésemből kisfiam ébresztett fel, aki csendesen bebújt a takaróm alá. Tudtam, hogy nem szeretne felébreszteni, de képtelen volt nem hozzám bújni. Belélegeztem az illatát, majd kinyitotta a szememet és egyből égszínkék íriszével találtam szemben magam.

- Éhes vagyok, anyuci - suttogta.

- A nagyi még nem kelt fel? - kérdeztem egy nagy ásítás kíséretében.

- De. De azt mondta, hogy nem kaphatok nutellás kalácsot reggelire - láttam, hogy szemeiben könny gyűl. Pár napja folyamatosan nutellát enne.

- Jól van - nevettem, mikor már tényleg a kétségbeesés szélére sodródott - de csak egy szeletet! És előtte eszel egy szelet párizsis kenyeret is.

Nico kiugrott az ágyból és tapsikolva szaladt le a lépcsőn. Nagy nehezen én is felkeltem, majd felkaptam magamra egy pongyolát és a konyha felé vettem utamat.

Ez a helyiség - mint az összes többi a házban - kétségbeejtően kicsi volt. Anyám saját magának vette a házat és nem hitte volna, hogy valamelyik gyereke valaha visszaköltözik. Őszintén? Én sem hittem volna, hogy valaha itt kötök ki, de hát a szükség törvényt bont.

- Jó reggelt - köszöntem neki, miközben egyenesen a kávéfőzőhöz mentem, hogy egy kissé felébredjek végre.

- Szia! - válaszolta mérgesen miközben épp egy szendvicsen ügyködött Niconak - A fiad már egy órája felkelt - kezdte a szemrehányásokat - Nem sokára el is kéne indulnotok, nehogy elkéssen az óvodából.

Nagyot sóhajtottam. Még az első kávémig nem jutottam el, máris ott tartunk, hogy mit hogyan kéne csinálnom.

- Tízkor lesz az állásinterjúd - folytatta - Remélem felkészültél. Melanie nagyon sokat dolgozott azon, hogy egyáltalán megnézzenek. Egy bizonyos CeCe Debois-t kell keresned, Mel azt mondta, hogy rendkívül szigorú, de korrekt nő. Kivasaltam a blúzodat, vedd fel azt a fekete mintás szoknyádat, abban nagyon jól néz ki a feneked.

Hogy őszinte legyek, semmit nem készültem az állásinterjúra. Kissé visszalépésnek éreztem, hogy huszonnyolc évesen egy asszisztens asszisztense legyek. Nem mintha eddig olyan hatalmas karrierem lett volna. Egy essex-i lapnál dolgoztam tördelőként, de akkor is. Ráadásul a csajnak, akinek az asszisztensének az asszisztense lennék elvileg egy boszorkány. Állandóan tele voltak a pletykalapok a botrányaival, és ha mindez nem lenne elég, Mel - az unokatesóm - előre figyelmeztetett, hogy ez a munka rengeteg utazással ját. Ő mérnökként dolgozott Milton Keynes-ben a Red Bull Forma-1-es csapatának, így pontos képet tudott alkotni arról, hogy milyen nagy elfoglaltságot jelent a száguldó cirkusz tagjának lenni. Semmiképp nem akartam ennyit távol lenni Nicotól.

- Ugye nem kell elmagyaráznom, hogy mennyire fontos, hogy végre állásod legyen - folytatta anyám a kioktatásomat - Fél éve próbálsz már találni egy munkát valamelyik londoni lapnál. Nem találtál. Ne felejtsd el mit mondott a bírónő. Ha így folytatod, akkor Nico Justinnál fog kikötni, attól meg a Jóisten óvjon meg minket.

Na jó, ebben igaza volt. Tényleg nem ártott volna végre elhelyezkednem, hisz belehaltam volna, ha a kisfiamat a bunkó apja neveli tovább. Arról nem beszélve, hogy hónapok óta csupán a tartásdíjjal tudtam hozzájárulni a háztartási kiadásokhoz.

A reggeli rohanás megint borzalmas volt. Már egy fél éve laktam ismét a fővárosban, de még mindig nem tudtam megszokni ezt a rengeteg autót, a hatalmas dugókat, a személytelen embereket. Szerencsére Nico hamar hozzászokott az új környezethez, a gyerekekkel is hamar összebarátkozott az óvodában. Most is vidáman beszélt hozzám a hátsó ülésről.

Mire sikerült mindent elrendeznem, már majdnem fél tíz volt. Ismét kocsiba pattantam és gyorsan a belvárosba hajtottam. Rápillantottam a cetlire, amit anyám adott az interjú helyszínéről. A Tower. Halkan füttyentettem. Lehet, hogy a csaj egy boszorkány, de van mit a tejbe aprítania.

Mikor beléptem az épületbe egy hatalmas előtérben találtam magam. Egy egyenruhába bújtatott biztonsági ember jött felém a hatalmas márványpadlón. Olyan volt, mintha egy másik világba léptem volna be. Hihetetlen összegeket ölhettek bele abba, hogy minden ennyire fényűző legyen. A liftek, a márványszegélyek, a tükrök, a vázák, a ritka virágok... Szerintem csak a növények kerültek annyiba, mint az én egy évi fizetésem. Már ha lenne...

- Segíthetek valamiben, asszonyom? - kérdezett udvariasan a biztonsági tag, miután eldönthette, hogy nem vagyok potenciális rabló.

- Öhm - köszörültem meg a torkom - Nos, nekem találkozóm van egy bizonyos, CeCe Debois-val. - csak reménykedni tudtam, hogy jól ejtettem ki a nevét.

- Szabad a nevét?

- Hayley Parker.

- Miss. Parker, kérem, várjon egy pillanatot azonnal szólok Miss. Debois-nak.

Gyorsan a közeli tükörhöz léptem, hogy kissé rendbe hozzam a külsőmet. Nem számítottam ilyen környezetre, ezt be kellett vallanom.

Nem telt bele egy perc, mire a liftből, egy negyvenes éveiben járó, jól öltözött, szőke nő lépjen ki. Szemei között egy határozott ránc volt, ami szigorú kinézetet kölcsönzött neki. Már most tisztában voltam vele, hogy nem érdemes vele ujjat húzni. Most már kifejezetten ideges voltam attól, hogy nem készültem semmit.

- Miss. Parker? - kérdezte, majd kezet nyújtott - Örvendek. Kérem, fáradjon velem.

Beszálltunk a liftbe, majd Miss. Debois egy hosszú és bonyolult kódot ütött be, mire lassan elindultunk. Nem kerülte el a figyelmemet, hogy természetesen a Penthouse felé tartottunk.

- Elkérhetném az önéletrajzát? - kérdezte, mire gyorsan átnyújtottam neki. Egy szót sem szólt, amitől még idegesebb lettem. Bár nem szerettem volna az állást, azért nem volt mindegy, hogy egy ilyen befolyásos nő mit gondol rólam. De Miss. Debois arca leolvashatatlan maradt.

Mikor újfent kinyílt a lift ajtaja, hirtelen meglepődtem.  A lakás ahova érkeztünk rendkívül letisztult volt. Mindenhol a barna különböző árnyalataival találkoztam, a használati tárgyak rendkívül ízlésesen voltak elrendezve, a bútorok modernek voltak, mégsem hivalkodók. Kissé megijedtem, mikor rájöttem, hogy a szemben lévő fal egy az egyben üvegből van, viszont el kellett ismernem, hogy ezzel hihetetlen kilátás nyílt Londonra. Viszont rendkívül ötletesnek tartottam, hogy az egész lakás kör alakú volt.

Miss. Debois a nappaliba vezetett, majd intett, hogy üljek le a kanapéra. Míg ő behatóan tanulmányozta az önéletrajzomat, addig én körülnéztem. A fejünk felett egy kristálycsillár lógott, ami valahogy nem illett ebbe a környezetbe. Előttem egy üveg dohányzóasztal volt, amin - ez nem kerülte el a figyelmemet - egy halom női magazin hevert. Szemközt a falon, egy festmény függött, ami elhiszem, hogy egy vagyonba került, de rendkívül ocsmány volt. Legalább is szerintem.

Mielőtt Miss. Debois megszólalhatott volna, kinyílt az ajtó és egy melegítőben lévő fiatal lány lépett be. Barna haja kontyba tűzve, kék szeme hidegen tekintett végig rajtam, majd lehuppant Debois mellé a kanapéra.

- Miss. Parker, szeretném bemutatni  Önnek, Cassandra Clarke-ot. Cassie, ő Hayley Parker, aki asszisztensnek jelentkezett hozzánk.

- Azt hittem te vagy az asszisztens - vonta fel kitűnően kiszedett szemöldökét Cassie Clarke.

- Én vagyok. Ő az én asszisztensem lenne.

 - Oh, értem - mondta.

CeCe lerakta a kettőnk között lévő helyre az önéletrajzomat, majd egy apró mosoly tekintetében rám nézett

.

- Nos, látom kitűnő iskolákat végzett, ráadásul jó eredményekkel. Miért csak egy kis lapnál helyezkedett el?

- Nos, elsősorban ezt a munkaerő piac határozta meg. De világ életemben vonzódtam a vidékhez. Szerintem sokkal nyugodtabb környezet.

- Kérdeznék valamit - vágott közbe Cassie, aki eddig az önéletrajzomat nézegette - Maga újságíró, ha nem tévedek.

- Valóban.

- Nem igazán értem, hogy ilyen végzettséggel, miért erre a munkára jelentkezett. Azt meg végképp nem értem, hogy hogyan kaphatott időpontot. Végzett valaha szervezői munkát?

- Nem, de szeretem a kihívásokat.

- Nos, ez nagyszerű, de nekünk elsősorban profi kell. Miért szeretne itt dolgozni?

- Mint, mondtam szeretem a kihívásokat és...

- Milyen nyelveket beszél? - vágott a szavamba.

- Én a középiskolában tanultam franciául...

- Azt mondja szereti a nyugodt életet. Tisztában van vele, hogy én az elmúlt 6 évben nem töltöttem többet két hétnél egy adott városban? Ez nem igazán nyugodt.

- Nagyon pozitívnak tartom, hogy...

Ekkor megszólalt Cassie telefonja, aki teketóriázás nélkül a kezembe nyomta.

- Hogyan intézne el egy személyes hívást, ha én nem vagyok a közelben?

Reszkető kézzel vettem el a telefont. Valljuk be, nem igazán erre számítottam. Oké, nem akartam foggal-körömmel ezt az állást, de azért rosszat tett az egómnak, hogy ennyire a sárba döngöltek. Nagyot nyeltem, mikor megnyomtam a képernyőt.

- Jó napot kívánok, itt Cassandra Clarke telefonja. Miben segíthetek? - kérdeztem elcsukló hangon, a filmekből jól ismert szöveget. Nem kerülte el a figyelmem, hogy Cassie a szemét forgatta.

- Öhm, hello. Kivel beszélek? - kérdezte egy meglepett, mély férfihang a vonal másik végéről.

- Én Hayley Parker vagyok, az izé... Miss. Debois asszisztense vagyok. Miss. Clarke jelenleg nincs itthon, de ha megadja a nevét és hagy üzenetet, akkor szívesen átadom.

- Jó, rendben. Öhm, mondja meg Cassie-nek, hogy Harry Styles kéri hogy hívja fel, minél hamarabb.

- Rendben van. Köszönöm a hívását.

Megkönnyebbülve raktam le a telefont. Mindent egybevéve szerintem nem voltam olyan nagyon borzalmas.

- Köszönöm szépen a hívását? - nevetett kétrét görnyedve Cassie - ezt meg honnan szedte? Nézze, Miss. Parker. Rendkívül hálásak vagyunk a jelentkezéséért, de...

- Fel van véve - vágott közbe CeCe.

- Tessék? - Cassie úgy tűnt erre a fordulatra nem számított és hogy őszinte legyek én sem - Cece, semmi tapasztalata, tanultsága...

- Majd belejön, neked nem kell aggódnod miatta. Majd én a gondjaimba veszem.

CeCe ezzel felállt és a kezét nyújtotta nekem. Én teljesen ledöbbenve követtem a példáját.

- Hétfőn reggel nyolckor várom az előcsarnokban. Ne késsen, azt nem szeretem. Készüljön fel, mert jövő hét végén Jerezbe utazunk.

Összezavarodtam a rengeteg információtól, de azért hevesen bólogattam. Cassandra is úgy tűnt összeszedte magát, majd ő is kezet nyújtott.

- Akkor, ezek szerint, üdv a fedélzeten!

- Köszönöm. Oh, és egy bizonyos Harry Styles kéri, hogy minél hamarabb hívja fel.

Kissé imbolygó léptekkel lépkedtem CeCe oldalán a lift felé. Még kell egy pár nap, hogy felfogjam egész konkrétan mibe is keveredtem.