Sziasztok!
Visszatértünk Cassiékhez, azonban remélem meglepődtök a történet alakulásán :) Várom a kommenteket :)
Ölellek titeket!
Raquel
Bezártam magam a mosdóba, abba a fél óra szünetben, amit adtak nekünk a főpróba után. Eddig is nehezen fojtottam el zokogásom, azonban most már úgy éreztem, teljesen képtelen vagyok erre. Torkomat égették visszatartott könnyeim, fejem zsongott, gyomrom az öklömnél is kisebbre zsugorodott össze. Teljesen kiborultam.
Régen vesztettem el ennyire az önuralmamat. Általában akkor hagyom meg magamnak ezt a luxust, amikor a hálószobámban egy romantikus filmet nézve magányomban szabadjára engedhetem az érzéseimet anélkül, hogy bárki látná gyengeségem. Ezzel szemben jelenleg egy divatbemutatón voltam, ahol minimum ezer ember volt a környezetemben, a TV-ről, újságírókról és a többiekről nem is beszélve. Tehát egyáltalán nem jó időpont ez az önsajnálatra és az összeomlásra.
Viszont nem tudtam ellene tenni. Harry puszta látványa összetört, a szívverésem szaporább lett, az érzelmeim kuszák, a testem olyan szinten reagált közeledtére, amelyet még nem tapasztaltam. Hatással volt rám, s bár megbántott, haragudni akartam rá, mégsem tudtam. Akartam őt.
Természetesen voltam még annyira erős, hogy ezeket az érzelmi viharaimat megtartottam magamnak. Mikor Harry megpróbált velem beszélni, szó nélkül hagytam magára, s remélem, sikerült a ridegség álarcát magamra öltenem. Semmi mást nem szerettem volna jobban, mint magam mögött tudni ezt a részét az életemnek, hogy az elmúlt egy év egy rossz álomnak tűnjön csupán és ennek Harry Styles ugyancsak a részese volt. Megcsalt, ebből kifolyólag sértett büszkeségem nem hagyta, hogy megbocsássak neki.
- Cassie! – hallottam Behati hangját, ahogy csendesen kopogott az ajtón. Kissé aggodalmasnak tűnt. – Cass, itt vagy? Minden rendben?
Letöröltem arcomról a könnyeket, valamelyest meglegyeztem magam, hogy bőröm kevésbé tűnjön felhevültnek. Torkomat megköszörültem, hogy elűzzem a sírás miatti rekedtséget, csakis ezután válaszoltam.
- Igen, minden oké – mikor már eléggé szalonképesnek ítéltem magamat, kinyitottam a fehér, műanyag ajtót, ami eddig elrejtett a kíváncsi pillantások elől és megláthattam barátnőmet, amint a kézmosó oldalának dől, fürkésző tekintettel vizsgálgatva engem.
- Na, gyere ide! – intett és én pontosan tudtam, hogy nem sikerült megtévesztenem. Nem szólt egy szót sem, pusztán kedvesen letörölte egy vattával elkenődött sminkemet, majd a kis táskából, amit magával hozott, úgy tűnik, számított erre a szituációra, elővett egy szemceruzát, egy szempillaspirált és egy tégely alapozót, eztán szakavatott ujjaival rendbe hozta az arcomat. – Tudod, nem szégyen az, ha vannak érzéseid.
Mindössze rámosolyogtam. Nagyon kedveltem Behatit, egyike volt annak a kevés embernek, akikben feltétel nélkül megbíztam. Ismertem az életét, a nehézségit, de teljesen máshogy láttuk az életet. Ő megtalálta a szerelmet Adam személyében és minden mást ennek rendelt alá. Az ő szemében az volt az elsődleges szempont, hogy a magánélete rendben legyen, csak utána jöhetett a karrier.
Csakhogy én más voltam. Úgy összetört az első szerelem, annyi fájdalmat és szenvedést okozott, hogy sokáig úgy érzékeltem, nincs szükségem arra, hogy bárki iránt is érezzek valamit. Ugyan Taylor mindig ott volt, ám szerelmünket – hogyha lehet egyáltalán ezt annak nevezni – főleg közös ellenségünk iránti gyűlöletünk hajtotta. Soha sem tapasztaltam igazán szerelmesnek magamat. A munkám volt az első, először kizárólag a versenyzés, az adrenalin nyújtotta kellemes eufória, azután a modellkedés, ami meglepő módon önbizalmat és a magammal szembeni komfort érzetet adott. Ellenben ezek alatt az évek alatt semmikor sem vágytam arra, hogy jöjjön valaki, aki az egész világomat felforgatja. Aztán beszambázott az életembe Harry.
Most már csak nevetek, azokon a gyenge próbálkozásokon, amiket az elején tett, hogy meghódítson. Eleinte elutasítottam, ezután elkezdtem vele játszani, hisz ki gondolta volna, hogy valaha igazi érzéseim lesznek iránta? Később jött az első közös vacsora, amikor bejött megvigasztalni az anyámmal való veszekedés után, az első igazi csókunk, ezután az érzés, hogy valaki olyan mellett ébredek fel, aki igazán szeret.
Nem tudom megmondani, mikor volt az a pillanat, amikor fontossá vált számomra. Arról meg aztán végképp ötletem sincs, hogy mikor szerettem bele. Mindazonáltal ez volt az igazság: szerettem. Ez pedig immáron előttem sem lehetett titok, amennyiben másnak nem is, de legalább magamnak be kellett vallanom. Amikor kijöttem a börtönből, azt hittem, túl vagyok rajta, ugyanakkor ha megvizsgálom a mostani helyzetemet… nos, azt mondanám, hogy mindez önáltatás volt.
- Menjünk vissza, mielőtt kikapunk Jerome-tól – mosolyogtam rá barátnőmre, de (jóllehet) nem reagáltam le előző szavait. Úgy gondolom, nem is várta el.
A show lepörgött, nem volt semmi nagyobb fennakadás, senki nem esett hanyatt – ami úgy vélem, mindannyiunk legnagyobb félelme – a hangulat pedig csodálatos volt. Még nekem is sikerült kikecmeregnem az önsajnálat mély gödréből és jól szórakoznom. Könyörgöm, ez volt az év legnagyobb bulija, nem igaz?
A java azonban csak most következett. Az afterparty, a vörös szőnyeges bevonulás, a riporterek kérdései. Ha azt hiszitek, hogy egy bemutatónak a legkimerítőbb része maga a bemutató, nagyot tévedtek. Szerencsére a legtöbb márka ezeket a megerőltető köröket előre teszi, így mikor hulla fáradtan lekecmergünk a kifutóról, már nem kell azzal foglalkoznunk, hogy hogyan fest a sminkünk, vagy kócos-e a hajunk. Ennek dacára a Victoria’s Secret nem tette meg nekünk ezt a szívességet.
- Kész vagy? – kérdeztem Behától, mikor végre sikerült átöltöznöm, s a holmimat összeszednem.
- Igen, csak várjuk meg Candice-t – válaszolta, ámde mivel szőke barátnőnk még messze nem volt szalonképes állapotban, úgy döntöttem, elszívok addig egy cigit.
Igen, tudom rossz szokás, mégis a stressz dohányzásból mostanra rendszeres fogyasztóvá váltam. Most foghatnám arra, hogy mennyi rizikós szituációba kerültem a börtönben, holott nem teszem. Utálok magyarázkodni és nem is látom okát, hogy miért is kéne.
Bár hamar rá kellett döbbenem, hogy nem vagyok egyedül. A hátsó ajtón jöttem ki, egy csendes, sötét mellékutcába, ezáltal teljesen jogosan számíthattam a magányra. Viszont nem messze tőlem egy ember körvonalai bontakoztak ki, ami megrémített.
- Ki van ott? – tudakoltam nem igazán feltételezve, hogy bármi történhet velem, legrosszabb esetben visszarohanok az épületbe. Igaz, bíztam abban, hogy erre nem lesz szükség, hiszen nem ez lett volna a kedvenc tevékenységem a tíz centis sarkaimban.
- Csak én – felelte egy ismerős hang, majd a homályból kibontakozott előttem Harry alakja, mikor közelebb jött az ajtó felett elhelyezett lámpához.
- A szívbajt hoztad rám – megkönnyebbülésemben azt is elfelejtettem, hogy elvileg nem beszélek vele, sőt, kerülöm. Komolyan kezdtem paranoiássá válni. – Mit keresel itt?
- Azt hiszem, csak kellett egy kis levegő – volt vállat, miközben szúrósan nézegette a cigarettát a kezemben. – Mióta bagózol?
- Pár hónapja. Zavar? – vontam fel a szemöldökömet. Fogalmam sincs, miért ütöttem meg vele szemben játékos hangnemet, cseppet sem volt szándékomban, mégis ez történt.
- Nem szeretem, ha egy lány dohányzik – ismerte be. –, egyáltalán nem vonzó.
- Az jó, mert nem is akarom, hogy vonzódj hozzám – közöltem tárgyilagosan, aztán szavaimnak nyomatékot adva mélyen letüdőztem a füstöt.
Nem válaszolt, pedig azt hittem, valami igazi, Harry Styles-os visszaszólást fogok kapni, de ehelyett csakis csendesen nézett engem. Szinte égető volt a pillantása, megfagytam alatta. A szemei a fényviszonyoktól sokkal sötétebbnek tűntek, ajkai mélyvörösnek. Egyértelműen dögös volt. Elkaptam róla a tekintetemet, nem akartam, hogy a szexuális vibrálás ennél is nyilvánvalóbb legyen közöttünk. Csakhogy a szemkontaktus megszakítása nem a volt a legjobb ötlet, ugyanis, most közelebb lépett hozzám, megfogta az állam és visszafordította a fejemet.
Magas sarkúban voltam, de még ekképpen is felém magasodott, ilyen közelségből éreztem mentolos leheletét. Nem tehettem róla, elnyílt a szám, szinte fizikai fájdalomként éltem meg, hogy nem csókolt még meg. Hát, igen, be kell látnom, nálam sokkal inkább célba ér, hogyha férfiasságára hívja fel a figyelmem, semmint, ha üres szavakat vág a fejemhez. Kezeimet ráhelyeztem a mellkasára, ezzel elérve, hogy ne jöhessen közelebb. Úgy éreztem, kettéhasadok, egyik részem kétségbeesetten vágyik rá, a másik el akarja taszítani magától.
Megtette. Nem zavartatva magát elutasító gesztusomtól, lehajolt hozzám. Puha ajkaival először csak súrolta az enyémeket, ezután amikor nem tapasztalt újabb ellenállást, először érzékein, aztán követelőzve folytatta utat törve nyelvével a számba. Éreztem, ahogy lábaim kocsonyává válnak, kezeimmel rögtön a nyakába kapaszkodtam. Minden maradék ellenállásom a porba hullott, egyedül a pillanatnak éltem.
Hirtelen azonban egy lelketlen kacaj töltötte be a sikátort. Úgy lebbentünk szét, mint a rajtakapott tinédzserek, fejünket forgatva a zaj forrása után. Nem kellett sokáig várnunk, pár pillanattal később megpillanthattuk azokat a férfiakat, akik vészesen hatalmasak voltak, fegyvereiket pedig feltűnő helyen hordták nyilván megfélemlítés céljából.
- Harry, menj be! – suttogtam, végigjáratva a tekintetem az embereken.
- Oh, nem, kérlek, Harry maradj! – a kegyetlen hang ismét felcsendült, megfagyasztva bennem a vért. Tudtam, kihez tartozik, habár tartózkodási helyét jelenleg nem tudtam belőni.
- Mit akarsz? – sziszegtem fogaim között. Nem rémisztettek meg a gorillái, sokkal inkább idegesített az, hogy nem láttam.
A probléma hamar megoldódott. Biztonsági emberei szó nélkül álltak félre az útjából, láthatóvá téve alakját. Sok-sok éve nem láttam, ugyanakkor semmi változást nem fedeztem fel kinézetén. Vékony, csaknem betegesen sovány volt, rosszul szabott, fekete öltönyt viselt, hamis órával és a késő időpont dacára napszemüveget. Max-szal ellentétben ő tökéletesen úgy nézett ki, mint egy alvilági bandavezér.
- Cassandra, Cassandra – kezdte fennhéjázva, miközben arany karkötőjével játszott. – Tudod, jó alaposan beleköptél a levesembe. Max letartóztatása nem tett jót az üzletnek, sőt! Az emberek elkezdtek pletykálni, hogy a szervezet meggyengült. Sok ember életébe került az árulásod.
Tisztában voltam azzal, hogy pszichikailag próbál megtörni, ennek következtében kizártam a fejemből a szavait. Egyenesen a szemeibe néztem jelezve, nem félek tőle, mindazonáltal ez csak a látszat volt. Féltettem az életemet és Harryét is. Az, hogy Rodrigo egészen Európáig jött nem volt jó hír. Mi több, kibaszottul rossz hír volt.
- Nem válaszolsz? Nem baj, akkor majd én beszélek. Sokkal tartozol nekem, Cassandra. Többel, mint hinnéd.
- Pénz kell? – érdeklődtem nyersen. – Adok…
- No, no, no, drágám. Nem kell a pénzed. A tehetséged kell és meg is fogom kapni?
- És ha nem? – szegtem fel a fejem. Nincs azaz Isten, hogy ismét belerángassanak a piszkos ügyeikbe.
- Nos, ha nem, akkor sajnos kénytelen leszek megölni a kis Rómeódat – a vigyor, melyet felvillantott ördögi volt. Ösztönösen fordultam hátra, ellenben elkéstem. Harryt már lefogták az emberei. – Nézd, Cassandra, én üzletember vagyok. Te megcsinálod nekem a melót, én cserébe békén hagyom a szívszerelmedet. Nekem fair üzletnek tűnik. Ugye, velem tartasz, drága?
Kezét felém nyújtotta majdhogynem hívogatóan. A gyomrom felfordult, fogalmam sem volt, hogy mit tegyek. Ha elfogadom az „ajánlatát”, akkor újból magába szippant az alvilág, hogyha nem, akkor megölik Harryt. És egy másodpercig sem kételkedtem abban, hogy valóban megtennék.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése