2. évad: 1 rész - A kiszabadulás "öröme"

Sziasztok!

Hát, ez a nap is elérkezett. Nagyon izgulok, hogy mit szóltok, igaz ez még csak egy olyan bevezető rész, még nagyon semmi nem derül ki belőle. Na, majd a folytatásban.

Szeretném nektek megköszönni, hogy bár szünet volt a blogon, a látogatottság folyamatosan magas volt, sőt két új olvasóval is bővültünk! Eszméletlenek vagytok!

Nos, nem is húzom tovább az időt, remélem szerencsésen túléltétek az első napot!

Ölel titeket:

Raquel

Az utolsó vasrácsot is kinyitották előttem és megláttam a fegyház előtti parkolót. Az sivár volt, kopott autók sorakoztak benne, én mégis a világ leggyönyörűbb helyeként érzékeltem. A rengeteg roncs között pedig ott parkolt a vadiúj Infiniti Eau Rouge, melyen a számomra talán legfontosabb ember támaszkodott.

- Legyél jó, te kibaszott hercegnő! - kiáltotta oda nekem az udvarról Grace, akitől búcsúajándékul egy hatalmas monoklit kaptam, ami még kékes-fekete színekben pompázott az arcomon. Ő volt az a nő, aki anno gyilkosságért került a rácsok mögé, s valamiért már az első naptól kezdve hihetetlenül pikkelt rám.

- Dugd fel magadnak! - mosolyogva válaszoltam, hisz ő még évekig fog bent rohadni, míg én a mai naptól szabad ember vagyok. Elszoktam a magas sarkúktól, így a szokásosnál lassabban értem oda a kocsihoz, hogy belevessem magamat az erős karokba.

- Úristen, de jó látni téged - sóhajtottam, miközben még mindig teljes erőből szorítottam a nyakát. Ő szinte semmit sem változott, ugyanolyan izmos és jóképű volt, mint amikor utoljára láttam. Az egyetlen ember, aki minden egyes héten meglátogatott bármi történjen is.

- Téged is, hugi - fonta körém a karjait Blake. - Alig bírtam rávenni Anyáékat, hogy otthon várjanak meg, szóval jössz nekem eggyel!

- Bármit kívánhatsz! - mondtam, miközben bemásztam az anyósülésbe. -, de most vigyél haza, az ágyikómat akarom.

- Ezek szerint nem voltak kényelmesek a fekvőhelyek? - gúnyolódott, miközben beindította a motort.

- Kemények, és akkor még nem is említettem a takarókat - nevettem.

- Te tényleg egy kibaszott hercegnő vagy - csóválta a fejét, amiért kapott egy játékos ütést a karjára.

Alig bírtam elhinni, hogy túléltem. Nyolc hónapot a sitten, mindenféle gyilkosokkal és rablókkal körülzárva. Az első napok pokoliak voltak, jó párszor megvertek annyira, hogy a kórházban kötöttem ki, mindennek ellenére kitartottam, s ha a végére nem is mindenkivel, habár a többséggel jóban lettem, ezáltal nem is volt olyan szörnyű a helyzet. Na, jó Grace-szel naponta voltak nézeteltéréseink, a cellatársam azonban mutatott pár remek technikát, ennek köszönhetően ő ugyanúgy eljutott a sürgősségire, szóval utána kétszer is meggondolta, mikor provokál ki közöttünk verekedést. Egy biztos, többé nem voltam ugyanaz az ember.

Meglepő, de idegennek éreztem a Towert, amikor beléptem az előtérbe. A portás látszólag rendkívül boldog volt, hogy újra láthat, csakhogy a luxus, ami körülvett a börtön egyszerűsége után szinte természetellenes volt. A lakás azonban a maga minimalista kényelmével, elképesztően megnyugtatóan hatott… volna. Viszont ott volt a családom, a barátaim és a munkatársaim, akiknek nagyon örültem, azért értékeltem volna, ha esetleg holnap ugranak be.

- Szentséges ég! Mi történt a szemeddel? - ugrott elém Anya, hogy tüzetesen megvizsgáljon.

- Semmi bajom, pár nap és elmúlik - legyintettem.

- Mióta vagy ilyen kemény? - ölelt meg Behati.

- Vigyázz velem, két ütés és a mentők jönnek érted!

- Rettegünk - forgatta a szemeit RiRi, miközben ő is a nyakamban kötött ki.

Beleszipogtam a nyakába, boldogságomban ugyanis a könnyeimmel küszködtem. Annyira, de annyira hiányoztak, s bár tényleg nagyon szerettem volna - nyolc hónap után először - kialudni magam, rendkívül jól esett a jelenlétük. Az este további részében olyan átlagos dolgokat csináltunk, amit nem volt mostanában alkalmam: pizzát és kínait rendeltünk nagy mennyiségben valamint megnéztünk egy csomó, idióta vígjátékot. Noha ez elvileg csajos program volt, a kivételes alkalom miatt Blake, David és Apa is végigszenvedte a filmeket, Apu viszont kikötötte, hogy kizárólag akkor hajlandó, hogyha közben sörözhet és folyamatos lesz a pattogatott kukorica ellátás.

Fejemet Bee vállára hajtottam és nyakig betakaróztam. Ki sem tudom fejezni, mennyire jó érzés volt itthon lenni.

- Hallottál valamit a Victoria's Secret felől? - kérdezte egy kis idő után Beha.

- Igen, azt mondták, hogy nem bontják fel a szerződést. CeCe szerint azért, mert amiért feldobtam Max-et, kifejezetten pozitív színben tüntettem fel magam, vagy mi…

- Ebben van valami - bólintott egyetértően. - Jut eszembe, CeCe hol van?

- Amikor utoljára beszéltem vele, Milton Keyes-ben volt, hogy elintézze a Red Bullos szerződésemet. Sok dolga van mostanában.

- Szóval, minden vissza a régi kerékvágásba? - tette fel a kérdést mosolyogva, jóllehet mind a ketten tudtuk, hogy egy nagyon kényes kérdést nem érintettünk.

- Majdnem minden - emlékeztettem.

Ismét a televízióra szegeztük a tekintetünk, egyikünknek sem volt kedve belemenni a témába. Próbáltam felzárkózni a film eseményeihez, mire azonban sikerült volna kivitelezni, Behati ismét megszólalt.

- Ezek szerint jössz a szombati próbára, igaz?

El is felejtkeztem erről az egészről. Való igaz, a Victoria's Secret éves bemutatója már a nyakunkon volt, amin nekem részt kellett vennem, tekintve, hogy a márka egyik arca, tehát  „angyala” voltam. A show rendezője kérte, amint lehet, menjek be, hogy rám igazítsák a ruhákat, hisz azokat - hiányomban - a régi méreteimre készítették. Szerény véleményem szerint azonban fogytam azóta - minden igaz arról, amit a börtön kosztról mondanak.

- Igen - adtam meg végül a választ mosolyogva. Ezek az események mindig mókásak voltak.

- Ez esetben nem árt tudnod valamiről - sóhajtott nehézkesen.

- Miről? - kifejezetten rossz érzésem támadt arckifejezése láttán.

- Gondolom, még nem volt időd tájékozódni az idei fellépőkről…

- Behati könyörgöm, nyögd már ki! - türelmetlenkedtem, habár most már azért kezdtem kapizsgálni, miről is beszélgetünk.

- Öhm, jön Jessie J - kerülgette továbbra is a forró kását. - Ed Sheeran és…

- És a One Direction - segítettem ki, mire megkönnyebbülten sóhajtott.

Remek! Már csak ez hiányzott.

---

Szombat reggel nehézkesen keltem ki az ágyamból. Egyrészről izgatott voltam, hisz végre visszamehettem dolgozni, találkozhattam a barátaimmal, a divatbemutatók pörgéséért pedig mindig is odavoltam.

Az elmúlt jó néhány napban a célom a társadalomba való visszailleszkedés volt. Szerencsére ez könnyebben ment, mint vártam ugyanis öncélú akcióm – miszerint tartom magamat a Taylornak tett ígéretemhez és rács mögé jutatnom Maxet – kifejezetten kedvező sajtót kapott, ezért egyik munkavállalóm sem akart velem szerződést bontani. A Red Bull már el is küldte nekem az új szerződésünket – egy plusz egy éveset –, amiben most már kitétel volt, hogy nem használhatok, nem birtokolhatok, sőt, még csak hírbe sem keveredhetek többé bármiféle tudatmódosító szerekkel. Természetesen hezitálás nélkül írtam alá, hiszen soha többet nem terveztem, hogy ilyesmihez közöm lesz többet.

Felnyitottam a laptopomat, merthogy még bele sem néztem az e-mailjeimbe. Persze rengeteg gratuláló üzenet fogadott arról, hogy mennyire örülnek, sikeres szabadulásomnak – komolyan, mintha diplomát szereztem volna vagy hasonló. Ezeket gondolkodás nélkül töröltem. Voltak olyanok is, akik üzleti ebédre hívtak – Donatella Versacééra és Stella McCartney-éra válaszoltam csak, a többiekét átküldtem CeCe-nek. Hatalmasat nevettem azon, hogy amíg nem tudott velem személyesen beszélni, addig Rihanna elküldte nekem üziben az apró-cseprő problémáit, ezeket külön mappába tettem, mert igenis el szerettem volna őket olvasni. Végezetül, ott volt egy nagy halom e-mail Harrytől…

Körülbelül fél éve nem beszéltem Harryvel. Őszintén, nem nehezteltem rá, vagy ilyesmi, egyszerűen nem volt mit mondanunk egymásnak. Az pedig, hogy most együtt kellett dolgoznunk, nos… óriási súlyként nehezedett a mellkasomra.

Mielőtt teljesen belesüllyedtem volna az önsajnálatba, Heikki jelent meg az ajtóban, nagy mosollyal az arcán. Én ezt hasonlóval viszonoztam, majd mielőtt érzelgőssé válhattunk volna - ami kifejezetten furán nézett volna ki, tekintve egyikünk sem olyan típus - gyorsan visszaváltott szigorúba és közölte, nyolchónapnyi elmaradásunk van edzés terén. Majd, szavaihoz híven úgy meghajtott, hogy nem is maradt kérdés, a kocka hasammal fogok tündökölni a gyönyörű fehérneműkben, amiket rám aggatnak a délutáni gyakorláson.

Idén Londonban rendezték meg az év talán legjobban várt divatbemutatóját. Mikor megérkeztem a lányok közül már sokan ott voltak, Behati, Candice és Alessandra rögtön felém sietett, hogy üdvözöljön. Nem tudtunk azonban sokáig pletykálni - pedig lett volna miről -, ugyanis erős kezek ragadtak meg, s nyomtak le egy székbe, hogy minél hamarabb meglegyen a sminkem és a hajam.

Mint mindig az eligazítások és a szövegelések szinte az egész napot elvették. A PINK szekció lányai – sokan első bemutatójukon vettek részt, ekképp nagyon izgatottak voltak – végig hangoskodták az egészet, Jerome – a rendező – hasztalan próbálta őket lecsendesíteni. Mire odáig jutottunk, hogy felsorakoztunk a kifutó előtt – ami idén is csillogó felületű volt és káprázatos - már legalább  négy óra volt. Mint megtudtam, Ed Sheeran SING című dala volt az első szett aláfestő zenéje, csakhogy kis késésben voltunk, ugyanis a One Direction még nem érkezett meg.

Próbáltam nem ezzel foglalkozni, a mögöttem ácsorgó Jourdan Dunnal merültem mély eszmecserébe, amikor megéreztem a jelenlétét. Még nem láttam, egyszerűen tudtam, hogy ott van. Körülnéztem, s valóban meg is állapodhatott rajta a pillantásom. Háttal állt nekem, haja iszonyú hosszú volt, sokat változott azóta, hogy utoljára láthattam. A szívem hirtelen gyorsabban kezdett el verni, bár magam sem nagyon érettem eme reakciómat, hisz már illene túl lennem ezen a történeten, nem igaz? Szemben velem Niall volt, aki oda is súgott neki valamit, mire Harry megfordult.

Csupán egy másodpercre kapcsolódott össze a szemünk, mire észbe kaptam és elkaptam onnan. Úgy tettem, mintha teljesen lekötne Jourdan története a kisfiáról, aki most kezdte meg az első osztályt. Perifériás látásommal azonban Harryt követtem, aki éppen felénk tartott.

„Kérlek, Carához menj! Kérlek, Carához menj!”- ismételgettem szinte mantraként ezt az egy mondatot szinte könyörögve az égiekhez, miközben idegesen babráltam az ujjaimmal, ugyanis Harry egyik legjobb barátja, Cara Delevingne pusztán pár modellnyire volt tőlünk. Ellenben most sem sikerült csupán mentális erővel eltérítenem őt céljától, ekként csupán egypár másodperc múlva már felém is magasodott.

- Hello, Cassie! - hallottam meg mély hangját, mire lehunytam szemeimet.