2014. július 18., péntek

32. rész - Vádak

Sziasztok!
Itt is az új rész, izgatottan várom a kommentjeiteket, nagyon érdekelne, hogy mit gondoltok a történtekről. Remélem tetszeni fog :)
Most ebédelek, de utána jövök is vissza még két eredményhirdetéssel!
Ölel titeket:
Raquel


Már vagy három órája ültem a kihallgató szobában. A helyiség személytelen volt, csupán egy asztal volt benne, két székkel a két felén valamint egy hatalmas üveg, ami mögött valószínűleg jó pár ember nézett engem, lélegzet visszafojtva. A legtöbb személy kizárólag filmekben lát ilyet, nekem azonban megadatott, hogy személyesen is megismerkedhessek ezzel a környezettel. Ujjaimmal egyenletesen doboltam az asztalon, miközben a cipőimet néztem, amit immár órákkal ezelőtt levettem. Nem először voltam ebben a helyzetben, tudtam, hogy ki akarnak idegelni, ezért váratnak ennyit. Eddig nem igazán jártak ezzel sikerrel, de most már kezdtem pánikba esni. Tudtam, hogy nagy bajban vagyok, viszont sokat segített volna, ha pontosan tudom, hogy miről van szó.

A legtöbb ember fiatalkorában elkövet hülyeségeket, én azonban olyan dolgokat tettem, amik a mai napig kísértenek, amiket nem lehet – mellesleg nem is hagyják – elfelejteni. Ellenben, bármilyen szörnyűségeket is tettem, nem voltam gyilkos. Láttam embereket meghalni, lelkiismeretem soha nem is lesz tiszta miattuk, de én nem végeztem senkivel. Képtelen lennék végignézni, ahogy az én kezem által huny ki valakinek az élet a szeméből.

Évtizedeket öregedtem, mire végre megérkezett Artmenson ügynök. Régóta ismertük egymást, ő nyomozott Max után. Jó párszor voltam nála kihallgatáson, ám ez most más volt. Szemöldökét összehúzta, miközben egy aktát olvasgatott. Magas, szikár férfi volt a harmincas évei elején. Sokan jóképűnek tartanák, azonban a szemében csillogó megszállottság ijesztővé tette. Tudtam, hogy személyes sérelmei vannak, azért vállalta el Max ügyét, habár soha nem sikerült kiderítenem, hogy pontosan mik is azok. Ez az ember magasodott hát felém.  Nem siette el, de végül leült és szemügyre vette az asztalra helyezett magas sarkúkat.

- Kényelmetlennek tűnnek - jegyezte meg.
- A modern kor kínzóeszközei - feleltem rezignáltam, bár már kezdtem nagyon türelmem végére érni.
- Nézze, Cassandra, - kezdett bele. - nem köntörfalazok.  A legjobb lenne, ha vallomást tenne, akkor tudnék segíteni magának.

Előrehajoltam a székben, könyökömre támaszkodva mélyen belenéztem a szemébe.

- Hogyan tegyek bármiféle vallomást, ha azt sem tudom, miről van szó?

Artmenson nagyot sóhajtott, majd elővett egy csomó fényképet. Ezeket már láttam, Rióban készültek pár évvel ezelőtt. Kérdőn néztem az ügynökre, mert még mindig nem értettem miről is van szó.

- Emlékszik, hogy melyik nap készültek ezek a képek?
- Fogalmam sincs.

Artmenson előhúzott egy új képet, ahol mosolyogva beszélgetek egy középkorú férfivel. Kezembe vettem a fotót és alaposan megnéztem. Minden kétséget kizáróan én voltam az, ámde a másik személyre nem emlékszem. Rövid, ősz haj, melyben még néhol felfedezhető az eredeti fekete szín, vastag szemöldök, markáns arc. Elég egyedi megjelenés, mégsem dereng, hogy valaha találkoztam volna vele. Pedig még tárgyi bizonyíték is van róla. Visszatettem a képet az asztalra és érdeklődve pillantottam fel.

- Tudja, ki ez az ember? - kezdte Artmenson az elején.
- Nem - hangom határozott volt, szerettem volna, ha az elején tisztázzuk, semmi közöm nincs ahhoz, amit ez az ember tett.
- Érdekes. Pedig látszólag nagyon szívélyesen beszélgetnek. Minden idegennel ilyen barátságos? - a maró gúny, ami Artmenson hangjából sütött megijesztett. Biztos voltam benne, hogy bármivel is vádolnak, annak köze van ehhez az emberhez, így minden erőmet összeszedve próbáltam kutatni elveszett emlékeim után.

- Mi a lényeg? - kérdeztem vissza, legalább pár percet nyerve a gondolkodásra.
- Ezek az utolsó percei, Cassandra. Maga találkozott vele utoljára.
- És ez tesz engem gyanúsítottá?
- Nem, egy tanú teszi Önt gyanúsítottá.

Tanú? Na, ne már. Mindenki tudta, hogy milyen egyszerű tanúkat vásárolni Brazíliában. Ezt Artmenson is pontosan tudta, nem nézett a szemembe, mikor lesajnálóan néztem rá.

- Oké. Azt hiszem, most jött el azaz idő, hogy közöljem: ügyvédet akarok!
- Cassandra, ha most ügyvédet kér, én már nem fogok tudni magán segíteni!

Bólintottam, hogy jelezzem, megértettem. Artmenson intett egy rendőrnek, aki eddig a sarokban álldogált, hogy bilincseljen meg és vigyen a fogdába. Természetesen egy hatalmas ketrecbe kerültem, ahol az előzetesben lévők voltak. Kicsit sem lógtam ki a sorból, az Oscar de la Renta ruhámban... Körülöttem mindenki engem bámult, ahogy beléptem és egy szó nélkül leültem egy padra. Egy rendkívül rövid, piros ruhát viselő fiatal lány – szerintem még nálam is fiatalabb volt – kihívóan nézett, inkább elfordítottam a tekintetem. Szerencsére nem voltunk olyan sokan, így nagy esélyem volt rá, hogy konfrontáció nélkül kikerülhetek innen.

Újabb órákat kellett várnom, mire ismét történt valami. Csendben meghúztam magam egy sarokban, nem akartam összetűzésbe keveredni cellatársaimmal.  Nem akartam sírni, nem itt és nem most. A fáradtság lassan, de biztosan maga alá gyűrt, alig bírtam nyitva tartani a szememet, ezzel szemben kényszerítettem magam, hogy fenn maradjak. Az agyam kezdte felmondani a szolgálatot, nem gondolkodott tovább, ennek következtében üveges tekintettel bámultam a fal repedéseit, a kis vonalakat végigkövettem egészen a kiindulásuk pontjáig.

Hirtelen nyílt a cella ajtaja és megjelent benne az ügyvédem, David. Soha nem örültem neki még ennyire. Az afroamerikai férfi volt a képviselőm már évek óta, jobban ismerte ezt az ügyet, mint a tenyerét, ráadásul nem kicsiny tehetségének köszönhetően többször is sikerült megúsznom a börtönt. Bíztam benne, hogy ezúttal is sikerült. Intett, hogy kövessem, amit én készségesen meg is tettem. Udvariasan a hátamra terítette az öltönyét, csak ekkor tűnt fel, hogy valóban fáztam.

- Kapsz egy GPS-es nyomkövetőt – tudósított. - Házi őrizetben vagy, amíg elintézzük ezt az ügyet. Meg se szólalj, amíg ki nem viszlek innen!

A szerkezet felszerelése nem vett igénybe többet öt percnél, ami után visszakaptam a táskámat, a mobilomat és az ékszereimet. Láttam, hogy több mint ötven nem fogadott hívásom van, nagyja ismeretlen számról - nyilván az újságírók - jó néhány Rihannától, Behatitól, CeCetől és Harrytől. Senkivel sem akartam igazán beszélni.

Mikor kiléptem a váróba, körül sem tudtam nézni, máris egy barna hajtömeg takarta el előlem a világot. A parfümjéről ismertem meg, hogy Anyáék megérkeztek, majd mikor elengedett láttam, hogy David is idejött. Hálásan öleltem meg, ő volt ugyanis, aki ilyen helyzetekben villámhárítóként funkcionált köztem meg Anya között. Mindketten fáradnak és kétségbeesettnek tűntek, ami valószínűleg az én állapotomat is tükrözte. Anya végignézett rajtam, megigazította a ruhámat, eztán letörölte az elkenődött sminket az arcomról.

- Jól vagy? Mindened megvan? Mit mondtak? Mi ellened a pontos vád? Maximilian miatt van ez is, ugye? - Anyám kérdései csak záporoztak rám, de egyáltalán nem volt erőm rájuk válaszolni. David gyorsan hívott pár biztonsági embert, aki közrefogott minket és segítettek eljutni a kocsiig. Ez nem volt felesleges óvatoskodás, merthogy az épület környékét teljesen ellepték az újságírók és a paparazzik. Vakúk villogtak az arcomba, kérdések hada érkezett, a zaj szinte elviselhetetlen volt. Becsuktam a szememet és hagytam, hogy a karomnál fogva rángassanak, majd besegítsenek a kocsiba. A limuzin ablakai sötétítettek voltak, így mikor becsukódott azt ajtó végre nyugtom lehetett. Kizárólag arra koncentráltam, miközben kifelé bámultam az ablakon, hogy nemsokára hazaérek. Anya és David sem szóltak az út alatt egy szót sem, gondolom ők is csak most dolgozták fel a kialakult helyzetet.

Ugyanaz a katasztrofális helyzet alakult ki a Tower előtt is, alig tudtunk átjutni a tömegen. Amikor végre felértünk a lakásba, más vágyam sem volt, minthogy végre mindenki békén hagyjon, de még csak most jött a neheze. Leültem a kanapéra és esdeklően néztem az ügyvédre. Tudni akartam végre, mekkora bajban vagyok, mik a kilátásaim. Legszívesebben négyszemközt beszéltem volna meg ezt vele, de tudtam, nincs az a felső hatalom, ami eltávolíthatná innen az Anyámat.

- Nos, - kezdet bele az ügyvéd, mikor már mindenki leült. - Annyit tudtam kideríteni, hogy az emberölés vádja nagyon gyenge lábakon áll. A tanú, akire hivatkoznak, nem tud semmi konkrétat, csupán annyit, hogy veled találkozott utoljára az elhunyt. Ezt könnyűszerrel ki tudjuk védekezni. Viszont a rossz hír, hogy a drogbirtoklás és drogkereskedelem valós vádak, nehezen tudnánk vele mit kezdeni.

- De ez már évekkel ezelőtt is téma volt, - David felemelte a hangját és az asztalra csapott. - akkor is tudtak arról az esetről, mégsem emeltek vádat ellene!

Szégyenkezve hunytam le a szememet. Azt az éjszakát nagyon elcsesztem. Max megkért, hogy segítsek neki, én pedig naiv módon megtettem, amire kért. Azt mondta, nem eshet bántódásom… Még egy dolog, amiben hazudott.

- Arról hallani, hogy Strauss ismét nagy pénzeket mozgat. Artmenson komoly nyomás alatt van, ahogy az ügyész is. Azt akarják, hogy lássák az emberek, ők csinálnak valamit.
- Mik a lehetőségek? - kérdezte Anya, eközben megszorította a kezemet.
- Beszéltem az ügyésszel. Három  év, ebből kettő felfüggesztett, ha Cassie tanúskodik Strauss ellen és beismeri a kábítószer birtoklást.
- De akkor soha többet nem versenyezhetek, - szúrtam közbe. - ha elítélnek drogbirtoklásért, soha többet nem kaphatok szuperlicenszet.

Mindenki hallgatott. Erre senki nem tudott mit mondani. Tudták, hogy igazam van. A Nemzetközi Automobil Szövetség sok mindenben elnéző volt, de soha nem adna engedélyt arra, hogy ismét autóba üljek, ha a vádak igaznak bizonyulnak. Könnyek szöktek a szemembe. Annyira elegem volt már ebből. A régi hibáim mindig előjöttek és beárnyékolták a jelenemet.


Az ügyvéd kezet fogott mindenkivel és elment. Blake is megérkezett közben, jelenléte nem csak nekem, hanem az egész családnak felüdülést jelentett. Ő volt talán az egyetlen, aki megőrizte hidegvérét  és rögtön elkezdte megoldani a praktikus gondokat. Elintézte, hogy senkit ne engedjenek be a család tagjain kívül az épületbe, visszahívta a barátaimat, még azt is elintézte, hogy Harry megnyugodjon. CeCe az újságírókkal foglalkozott, Anya a napi teendőkkel vesződött. Mindenki azt mondta, hogy csak pihenjek, majd ők intézkednek, de nem jött álom a szememre. Pontosan tudtam, hogy ebből a kutyaszorítóból nem lesz egyszerű szabadulnom, akár börtönbe is kerülhetek, sőt, mindent elveszíthetek, amit eddig felépítettem. Könnyeimmel küszködve hívtam fel azt az embert, akire szükségem volt, jobban, mint eddig bármikor...

6 megjegyzés:

  1. Fantasztikus fejezet lett :) és igazán sajnálom Cassie-t ... Remélem azért majd sikerül ezt megoldaniuk
    Puszillak, Elsie Flannery

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia Drága!
      Hát nem akarok semmit sem előre elárulni, mert akkor mi lenne az izgalom :) De Cassie most tényleg elég nehéz helyzetben van :)
      Puszi!

      Törlés
  2. Szia!
    Nagyyyon jó rész lett, egyszerűen imádtam!
    Kíváncsi vagyok mi sül ki ebből, mot szól majd CeCe meg Harry :)
    Remélem azért kimásznak belőle valahogy!
    Puszi!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      A következő részben meglátod :)
      puszi :)

      Törlés
  3. Aloha!
    Mondd hogy Harry-t hívjaaa!
    Gyorsan kövit! *.*
    Lexa xx

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Nem Harryt hívja, de erre már te is rájöttél azóta :)
      Ölellek :)

      Törlés