7.rész - Régi barát, régi szenvedély

Sziasztok!

Először is nagyon szeretném nektek megköszönni, hogy ennyien látogattok az oldalamra! Tegnap több, mint 100 oldalmegtekintésem volt, ami hihetetlen! Viszont még mindig várom az első megjegyzést és az első feliratkozót! 

Ölel titeket

Raquel

Egykedvűen keresgéltem a szekrényemben. Rio de Janeiro szegénynegyedébe készültem és ez nem volt veszélytelen vállalkozás. Minél kevésbé feltűnő akartam lenni. Kivettem egy koptatott farmert és egy egyszerű fekete topot. Épp kész voltam, amikor meghallottam anyám hangját az ajtóból.

- Megint oda mész? - kérdezte és már a hangjából is csak úgy sütött az aggodalom.

- Igen, meg akarok látogatni valakit - válaszoltam, majd kivettem a leghasználtabb sportcipőmet.

- Gondolom, most sem tudom megakadályozni. Úgy is azt csinálsz, amit akarsz - kék szemeivel rám nézett és hirtelen bűntudatot éreztem.

Különösebben soha nem jöttem ki jól anyámmal. Még kis koromban hagyta el apámat egy brazil milliárdosért és ezt soha nem tudtam neki megbocsátani. Mivel apu Ausztráliában maradt ezért csak nagyon ritkán láttam. Anya tényleg mindent megtett, hogy rendbe hozzuk a kapcsolatunkat, de valahogy ez soha nem sikerült. Most is csak nézett rám ugyan olyan lemondóan, ahogy tinédzser koromban, amitől úgy éreztem vissza repülök az időben.

- Vacsorára itthon vagyok - mondtam, majd indultam volna, amikor utánam szólt.

- Gondoltam érdekelne, hogy Cece hívott - megforgattam a szemem. Imádtam, hogyha itthon vagyok, akkor Cece mindig anyámmal beszél, ahelyett hogy engem hívna - Azt mondta kezd elülni a botrány, de nem ártana, ha az első tesztig itt maradnál és meghúznád magad. Kérte, hogy használd a Twitteredet, hogy a rajongóid ne aggódjanak érted.

Ez volt az anyám. Maga a megtestesült profizmus. Igaz, nagyon vonzó nő volt, de volt valami nagyon hideg a megjelenésében. Fekete nadrágkosztümjével még rá is erősített ezzel.

- Rendben - bólintottam, majd elindultam. A folyosó végén láttam, hogy a húgom, Veronica szúrós szemmel méreget a szobája elől.

- Remek, megjöttél - vetette oda - megint rólad fog minden szólni, nem igaz?

Igazán kedves fogadtatás, de Veronicától nem is számítottam másra.  Nagyot sóhajtottam, majd kisprinteltem a házból. Kivettem a régi tragacs motoromat a garázsból és a bódéváros felé vettem az irányt.

Élveztem, ahogy a szél a hajamba kap, a házak elmosódott képet, egyszerűen elememben voltam. Hihetetlen volt a változás, amit akkor láttam, amikor a turistazónából kiértem. Már a külvárosban is szembetűnő volt a szegénység, de ez semmi nem volt ahhoz képest, ami a város szélén elhelyezkedő nyomornegyedben várt rám. Az itt élő emberek szó szerint bódékban éltek, mindenfajta közüzemi ellátás nélkül. Sokszor a teljesen becsületes embereknek is le kell alacsonyodniuk a lopásig, különben éhen halna a családjuk.

Jól ismertem a járást. Lázadó tinédzser koromban sokszor jártam le ide szakadt ruhákban és cipőben, hogy ne lógjak ki a többiek közül. Ekkor ismerkedtem meg az autóversenyzéssel is. Sok alvilági figura volt, aki az itteni autószerelőket alkalmazta, hogy feltuningolja az autóját. Páran versenyzőket is kerestek, egyszer pedig gondoltam egyet és jelentkeztem. Persze volt egy próbavezetés, amin remekül szerepeltem, már akkor kiderült, hogy van érzékem ehhez.

Végre valahára megérkeztem ahhoz a "házhoz", amit kerestem. Elég furcsán néztek rám a helybeliek, párszor meg is próbáltak kizsebelni, de erre készültem és nem hoztam magammal semmi értékeset. Bekopogtam, de csak egy zsémbes választ kaptam válaszul.

- Ki az?

- Cassie vagyok, Guido - válaszoltam mosolyogva. Tehát a közbiztonság nem sokat javult mióta itt jártam.

Hirtelen nyílt ki az ajtó és megjelent barátom mosolygó arca. Csupán pár hónapja láttam utoljára, de észrevettem, hogy nagyon sokat fogyott és kifejezetten gondterheltnek tűnt. Gyorsan bementünk, mert bár ebben az utcában ismertek, de soha nem lehet tudni. Belül semmi sem változott, a berendezést csupán egy elnyűtt ágy, egy hordozható gáztűzhely és egy lavór alkotta. Számtalanszor felajánlottam már, hogy veszek nekik berendezési tárgyakat, sőt akár egy lakást is, de ezt Aurora, Guido tündéri anyukája mindig visszautasította. Ahogy néztem ő jelenleg nem volt itthon, csupán kislánya, a 8 éves Raffaela játszott az egyik sarokba.

- Cassie, hogyhogy itt vagy? Azt hittem, hogy most egy ideig nem látunk erre? - csodálkozott Guido, miután leültünk az ágy szélére.

- Egy kis kényszerszünet - rántottam vállat, de átlátott rajtam.

- Már megint mit műveltél, te lány? - bár csak 2 évvel volt nálam idősebb, néha úgy éreztem, mintha Guido az apám lenne. Legalább is hasonló hangsúllyal tolt le mindig ha esetleg valami rossz fát tettem a tűzre.

- Semmi olyat, amiről beszélnünk kéne. Te viszont úgy nézel ki, mintha átment volna rajtad egy teherautó - mutattam rá, mire lehajtotta a fejét.

- Hallottál már Tiago Bracamontéról? - kezdett bele.

- Persze, a nevelőapám néha üzletel vele, kereskedelmi vállalatai vannak, meg ilyesmik - szedtem össze az összes információt, ami hirtelen eszembe jutott.

- Nos, nem csak hogy jól menő kereskedő, de jeles alvilági figura is. Itt a bódévárosban rendkívül jól ismerik a nevét. Uzsorásai vannak, akik gyakorlatilag bármennyi pénzt kölcsönadnak, de kegyetlenül be is hajtják. Ha mást nem, akkor a területtel kell fizetned. Így gyakorlatilag, már az egész környékünk az ő kezébe van.

Összeráncoltam a homlokom. Az efféle emberek nem voltak ritkák Brazíliában. Persze a rendőrség gőzerőkkel próbálta megfékezni őket, de elég profik voltak ahhoz, hogy ez ne jelentsen nekik problémát.

- Ennek mi köze hozzád? - aggodalmasan néztem rá. Tudtam, hogy Guidóék anyagi gondokkal küzdenek.

- Sok pénzzel tartozom neki - Guido kerülte a tekintetem - Azt hiszem nem lesz más választásunk, mint elköltözni innen.

- Miért nem tőlem kértél? - szinte suttogva tettem fel a kérdést, és nem voltam biztos benne, hogy akarom tudni a választ.

- Ne csináld ezt, Cassie - válaszolta halkan - Te is tudod, hogy soha nem fogadnék el tőled pénzt.

- Ez nevetséges - csattantam fel - tőlem nem, de holmi idióta uzsorástól meg igen?

Felpattantam és a kicsike ablakhoz sétáltam. Guido ismert már annyira, hogy tudja hirtelen indulatom pár perc múlva elcsitul, ezért csendben várt.

- Nincs más lehetőség? - kérdeztem - Nem dolgozhatsz neki?

- Nincs - Guido világ életében rosszul hazudott, ez most sem volt másképp. Elé guggoltam, és megkerestem a szemkontaktust.

- Szóval? - kérdeztem.

- Szüksége van egy kocsira - felelte.

Nagyot nyeltem. Az illegális autóversenyzés a gazdagok egyik szenvedélye volt. Fogadtak, szórakoztak és piáltak rajta. Sokszor ők maguk is beszálltak. Vettek egy kocsit és béreltek egy vezetőt, ezzel is izgalmasabbá téve az eseményt. Azonban, ha a rendőrség lefülelt egy ilyen versenyt, mindenkit lecsuktak. Persze a milliomosok pár óra alatt kint voltak, de az olyan kisemberek, mint a szerelők vagy a versenyzők akár 15 évet is kaphattak. Annak idején Guido volt az egyik legjobb autókészítő a városban, de amikor meghalt az apja és neki kellett gondoskodnia a családjáról abbahagyta. Túl nagy lett a kockázat.

- Csak kocsit akar? - kérdeztem. Ritka volt ugyanis, hogy valaki csak ennyit akarjon. A szerelők általában egy csapatot alkottak a pilótával.

- Nem - Guido hangja olyan volt, mintha kényszerítenie kellett volna magát, hogy kimondja a szavakat.

- Hát versenyződ már van - jelentettem ki.

Guido olyan hirtelen nézett fel, hogy még én is hallottam a nyaka reccsenését. Hitetlenkedő tekintete elárulta, hogy nem egészen erre a válaszra számított.

- Nincs versenyzőm - szögezte le - Cassie ne őrülj meg, ha ez kiderül... Ha elkapnak a zsaruk, örökre búcsút mondhatsz a versenyzői karrierednek. Soha többé nem indulhatnál szervezett bajnokságban.

- Tudom - válaszoltam - De bajban vagy, én meg tudok neked segíteni.

- Erre nem veszel rá.

- És akkor mégis mi a terved? - emeltem fel a hangomat - Hova fogtok költözni? 

Régi barátom tekintete mindent elárult. Tudta, hogy nincs hova menniük és azt is, hogy muszáj lesz elfogadnia az ajánlatomat.

- Egy utolsó nagy menet - nyújtottam kezet, amit ő vonakodva fogadott el.