11. rész - Olyan, aki megérdemli

Sziasztok!

Ismét itt a szombat, tehát új résszel jelentkezem! Remélem ez is megnyeri majd a tetszéseteket! Mielőtt hagynám, hogy olvassatok, szeretném köszönteni új olvasóimat és megköszönni a feliratkozást, remélem nem fogok csalódást okozni. 

Nem is tartalak fel titeket tovább, kellemes olvasást!

Ps.: Kommentet, pipát szívesen fogadok!

Ölel titeket:

Raquel

- Gyere, együnk valamit – szóltam oda Harrynek, mikor már összeszedtem minden holmimat. Guido csak mosolygott, mikor beült az autóba, de nem szóltam rá. Gondoljon csak, amit akar.

Egy népszerű bisztró előtt rakott ki minket, majd elnyelte őt a sötétség. Némán mentünk be az étterembe, ami mint mindig most is tömve volt vendégekkel. Intettem régi barátnőmnek, Stellának, aki rögtön kerített nekünk egy asztalt. Mindketten az étlapunkra meredtünk, valahogy egyikünknek sem akaródzott megszólalni. Végül Harry törte meg a már-már kínos csendet.

-      Egy szót sem beszélek portugálul – mutatott az étlapra.

Elnevettem magam, mire ő a szokásos kisfiús mosolyával válaszolt.

-      Rendelek helyetted – csuktam össze a kínálatot, amit egyébként is kívülről tudtam.

-      Félnem kéne? – vonta fel a szemöldökét, mire csak elmosolyodtam.

-      Ki tudja, Styles? – ingereltem, de ő belement a játékba.

-      Nos, ez olyan, mint valami furcsa bátorságpróba. Szerencsére nem vagyok válogatós.

Nevettem, majd odahívtam Stellát. Rendeltem két hamburgert, de inkább körülírtam, nehogy Harry megértsen belőle valamit, majd a legszívélyesebb mosolyommal fordultam visszafelé. Harry összehúzott szemmel nézett rám.

-      Nos, akkor vehetem úgy, hogy végre meg van az első randink? – kérdezte egy félmosoly kíséretében.

-      Nem. Veheted úgy, hogy el kell ütnünk valahogy az időt, amíg anyám elalszik, én meg farkas éhes vagyok – válaszoltam.

Harry vállat vont, majd körül nézett. Egy leharcolt étterem volt, a falakról mállott a tapéta, a képek keretén ujjnyi vastag por állt. Ha az ember csak úgy véletlenül téved be ide az utcáról, nagy eséllyel fogadja le, hogy szalmonellamérgezést kap. De az ide valósiak pontosan tudták, hogy nem csak hogy ez a város egyik legjobb kajáldája, de az ide járók már egyfajta közösséget alkotnak. Legalább tíz embert ismertem, de mivel egy idegennel voltam itt és angolul beszéltem vele, nem jöttek oda hozzánk. Harry egy kicsit kétkedő arccal fordult vissza felém.

-       - Sokat jársz ide? – kérdezte meg végül.

-   - Sokat jártam, mostanában elég keveset vagyok itthon, szóval… - vállat vontam.

-  - Érdekelne, hogy hogyan kezdted el? – felvont szemöldököm miatt tovább folytatta – ezt az egész versenyzést. Mármint… Ma hihetetlen voltál. Mindig ilyen könnyedén ment?

-     - Senki nem tud mindig nyerni – feleltem mosolyogva. Kis büszkeséggel töltött el az, hogy sikerült lenyűgöznöm – De a legtöbb esetben nem volt nehéz dolgom. Tudod, elég lázadó kamasz voltam. Sokat lógtam ki otthonról és lógtam a bódévárosban. Valahogy vonzott az a hely. Aztán csak úgy belesodródtam ebbe.

-      Nem igazán értem, hogy lehet vonzódni ahhoz a helyhez – felelte Harry, és láttam rajta, hogy őt egyáltalán nem nyűgözi le a környék.

-      Ismerni kell az ott lakó embereket. Az a sztereotípia alakult ki az emberekben, hogy ott csak rablógyilkosok és drogkereskedők laknak. Pedig ez egyáltalán nincs így. Hidd el, ha megismernéd a valódi arcát, szeretnél oda járni.

Ekkor megérkezett Stella a burgerekkel. Bár Harry váltig állította, hogy ő egyáltalán nem válogatós, azért felfedeztem az arcán egy kis megkönnyebbülést.

-      Hogy lettél profi? – folytatta a kikérdezésemet. Őszintén érdeklődőnek tűnt.

-      Egyszer egy amerikai befektető látott az egyik versenyen. Azt mondta, ha szerzek magamnak támogatókat és viszek a csapatának egy millió dollárt, akkor megkapom az egyik autóját.

-      Honnan szereztél ennyi pénzt?

-      A nevelőapámtól – ennél a pontnál egy kicsit elszégyelltem magam. Nem lehetett azzal megvádolni, hogy túl kedves lettem volna valaha is Davidhoz. Mégis mikor megkaptam ezt a lehetőséget, az első dolga az volt, hogy leellenőrizze a tulajdonost, majd amikor mindent rendben talált, akkor rögtön átutalta a pénzt – De miért csak én beszélek. Neked is elég szép karrier áll a hátad mögött.

Elmesélte hogyan jelentkezett az X-Factorba, hogyan rakta őket egybe Simon Cowell, és hogy hogyan váltak egy mesterséges csapatból világsztárokká. Elég sokáig elbeszélgettünk, főleg a hírnév előnyeit és hátoldalait vitattuk meg. Furcsa volt, de tényleg egész jól éreztem magam Harryvel. A végére már előjött a bohóc énje is, amin kifejezetten jól mulattam.

-      Lassan haza kéne mennünk – néztem az órámra. Lassan már éjjel egy volt.

Nem kellett sokat sétálni hazáig, csupán tíz perc volt, ha nem siettünk nagyon. A házban már teljes sötétség volt, így a főbejáratot használtuk. Csendesen nyitottam ki az ajtót nehogy valakit felébresszek a házban, majd gyorsan kikapcsoltam a riasztót. Már épp léptem volna rá a lépcsőre, mikor egy hang áthasított a sötétségen.

-      Elárulnátok, hogy hol jártatok?

Anyám mindig értett a teátrális belépőkhöz. Úgy éreztem magam, mintha egy rossz filmben játszanék egy tizenhat évest és épp a fiúmat próbálnám felcsempészni a szobámba. Összefontam magam előtt a karjaimat és lesajnálóan néztem a fotelben ülő női alakra. Harry egy picit zavarban volt, tisztán látszott rajta, hogy nem egészen tudja, hogy mégis mit kezdjen a szituációval.

-      A bátyád előadott egy elég gyenge verziót arról, hogy mit csináltatok, de valahogy nem igazán hiszek neki.

-      Gyanakvásod már a gyerekeidre is kiterjedt? Szerintem ezt inkább a pszichológusoddal kéne megbeszélned.

-      Hagyd abba a félrebeszélést. Téged neveltelek, nyilván gyanakvó vagyok.

-      Harry szerintem menj fel, ez a beszélgetés még el fog tartani egy darabig.

Harrynek sem kellett kétszer mondani, úgy tűnt szívesen felszívódik. Villámló tekintettel néztem anyámra. Semmi nem volt a világon, ami jobban fel tudott volna idegesíteni annál, mint amikor megint úgy beszél velem, mintha ismét tizenhat éves taknyos lennék.

- Van fogalmad róla, mi mindent tettél kockára? Egyáltalán érdekelt? Van valami ezen a bolygón, amiért felelősséget tudsz vállalni?

Egyenesen a szemébe néztem.

- Pontosan tudtam, hogy mit vállalok! Ahogy azt is, hogy mi történik, ha kiderül. De ez az én karrierem!

- A te karriered? - biztos voltam benne, hogy az egész környék hallja, hogyan kiabálunk egymással, de egyáltalán nem érdekelt - Az egész család rengeteg áldozatot hozott miattad! David a mai napig a támogatód!

- Mégis milyen áldozatot? - üvöltöttem vissza - Nagy kegyesen eljöttél Sao Paolo-ba, ha éppen itt versenyeztem! Egyébként felfogadtál egy nőt, hogy vigyázzon rám! Soha nem voltál ott! Mindig itt voltál a manikűrösöddel, a masszőröddel, meg a jó ég tudja middel! És Davidet soha nem kértem arra, hogy akár egy centet is áldozzon rám!

- Szerinted, most hol lennél, ha nem segített volna neked? Lenne akkor most hatalmas villád Malibuban? Vagy lakásod a Towerben?

- Nem, nem lenne - a szemembe könny szökött az idegességtől - de te mit tettél értem? Elhoztál otthonról, bedobtál egy ismeretlen közegbe, ismeretlen nyelven beszélők közé - vettem két nagy levegőt, hogy lehiggadjak egy picit - sajnálom, ez nem volt szép. Hálás vagyok neked és Davidnek is a karrieremért. De most már egyedül is boldogulok. Remélem, nem gondolod, hogy megtettem volna mindezt, ha nem lett volna rá nyomós indokom. De ezt az egyet valahogy elfelejtetted megkérdezni. Ne haragudj, de fáradt vagyok, most elmegyek aludni.

Mielőtt válaszolhatott volna faképnél hagytam. Felszaladtam a lépcsőn és becsaptam magam mögött az ajtót. A könnyek patakokban folytak le az arcomon, de zokogásom teljesen hangtalan maradt. Tudtam, hogy lehetetlenül és hálátlanul viselkedtem, de anyám valahogy mindig ezt hozta ki belőlem. Soha nem tudtuk normálisan megbeszélni a dolgainkat. Ha valami probléma adódott kettőnk között, akkor hamar elfajult a helyzet, így egy idő után inkább a szőnyeg alá söpörtük a nézeteltéréseket.

Hirtelen kopogtattak. Nem igazán szerettem volna senkivel beszélgetni, ezért eszem ágában nem volt kinyitni. De a kopogás csak nem maradt abba, így feltápászkodtam a földről, ahol eddig kuporogtam. Az ajtó mögött Harry állt.

- Mit keresel itt? - kérdeztem, de azért elálltam az ajtóból. Ő becsukta maga mögött, de még mindig fürkészően nézett rám.

- Gondoltam megnézem, hogy vagy - vont vállat - az lent nem hangzott túl jól az anyukáddal.

- Csak a szokásos - adtam a flegmát, de én is tudtam, hogy nem igazán hihető, főleg, hogy a könnyeim elmosták a sminkemet és a szemeim még mindig pirosak voltak a sírástól.

- Tudok segíteni? - Harry egy lépéssel közelebb lépett.

- El tudod tüntetni huszonegy év nézeteltéréseit? - kérdeztem.

- Nem.

- Akkor nem hinném, hogy tudnál segíteni - mosolyogtam rá - de köszönöm, hogy megkérdezted.

Leültem az ágyamra és felhúztam magam elé a lábaimat, majd rátámasztottam az államat. Ismét elkezdett folyni a könnyem, nem bírtam visszatartani őket. Harry egy ideig csendesen várta, hogy lecsillapodjak, csak azután szólalt meg, mikor a kézfejemmel letöröltem az arcomat.

- Szeretnél, beszélgetni vagy inkább hagyjalak aludni?

- Nem szeretnék egyedül maradni - lesütöttem a szememet. Nem hangzott túl fairnek, hogy eddig bunkó voltam vele, de amikor szükségem van rá, akkor elfogadom a kedvességét - de nem akarok a terhedre menni. Inkább átmegyek Blake-hez.

- Miattad vagyok itt - mutatott rá - nem vagy terhemre.

Harry hátrafeküdt, de elég messze ahhoz, hogy ne vegyem tolakodásnak. Elmosolyodtam ezen. Elég kevés olyan srácot ismertem, aki egy ilyen helyzetben nem próbálja rögtön kihasználni a helyzetet és leszavalni rólam a bugyit.

- Feküdj már le kényelmesen - ütöttem a mellettem lévő üres helyre.

Harry kényelmesen elhelyezkedett, de még mindig volt köztünk egy kis rés. Én még mindig korábbi testhelyzetemben voltam.

- Szép innen a kilátás - szólalt meg kicsit később - Rio gyönyörű éjszaka.

- Voltál már igazi rioi karneválon? - kérdeztem, sokkal élénkebben, mint az előtt voltam.

- Nem, de egyszer nagyon szeretnék. Biztos vagyok benne, hogy nem véletlenül világhírű.

- Hidd el, ha elég alkoholt iszol, akkor bármelyik fesztivált a világ legjobbjának tartod. De valóban van valami plusz, ami a rióit a többi fesztivál felé emeli.

Harry zöld szemei találkoztak az én kékjeimmel. Egy pillanatra elvesztem a szemében. Iszonyatosan vágytam arra, hogy megcsókoljon. Mintha csak megérezte volna hirtelen felindulásomat, elkezdett közeledni hozzám. Hagytam, hogy gyengéden megcsókoljon. Mikor rájött, hogy nem fogok ellenkezni akkor kissé hevesebbé vált. A hátamra feküdtem és magamra húztam, miközben beletúrtam a hajába. Lábaimat a csípője köré fontam és éreztem, ahogy izgalomba jön. Mikor elfogyott a levegőnk, akkor a két kezére támaszkodott és nagyon komolyan nézett rám.

- Nem hiszem, hogy ez most jó ötlet lenne - csóválta meg a fejét, majd legördült rólam.

- Nem akarod? - néztem rá összezavarodva.

- Mindennél jobban szeretném - válaszolta komolyan - de válaszolj őszintén: ha nem lennél feldúlva, akkor is itt tartanánk?

- Valószínűleg nem - válaszoltam - de nem gondolod, hogy kissé túlfilozofálod a dolgokat? De most komolyan, én beszéllek rá arra, hogy szexeljünk? Te vagy valamit nagyon tudsz, vagy te vagy a legnagyobb idióta, akivel valaha találkoztam!

- Akkor én vagyok a legnagyobb idióta - felelte sóhajtva.

- Rendes srác vagy - mondtam miközben rádőltem a mellkasára - olyan lányt érdemelsz, aki ezt értékelni is tudja.

- Aludj - suttogta bele a fülembe, majd elkezdte simogatni a hátamat, amitől egy idő után elnehezedtek a szemhéjaim és mély álomba merültem.