18. rész - Kísért a múlt

Sziasztok!

Nos, megjöttem a legújabb résszel, ami ugyan nem lett a legeseménydúsabb, de rengeteg olyan információt tudhatunk meg belőle, ami nagyon fontos lesz a következőkben, úgyhogy remélem megbocsátotok, egy kicsit unalmasabb részért :)

Remélem ettől függetlenül tetszeni fog, reménykedve várom a kommenteket!

Ölel titeket:

Raquel

- Hmmm, de jó illatod van - suttogta bele a fülembe egy érdes hang. Hatalmas kezét végigcsúsztatta a karomon egészen a derekamig. Mögém lépett, szuszogva szedte a levegőt, miközben megmarkolta a mellemet. Ez volt az a pillanat, amikor magamhoz tértem rémült dermedtségemből, megpördültem és minden erőmmel megütöttem támadómat.

Hallottam, ahogy a csont reccsen egyet csapáson miatt, de nem néztem meg pontosan mijét is találtam el, hanem teljes erőmből futni kezdtem. Mögöttem káromkodás törte meg a csendet, majd szapora léptek zaja jelezte, hogy üldözőbe vettek. Tüdőm szúrt, légzésem egyenetlenné vált, de emeltem a tempón és imádkoztam, hogy már közel legyek a kijárathoz.

El is értem a hatalmas vasajtót, de mikor megpróbáltam kinyitni, nem engedett az mozdulatomnak. Hisztérikusan kezdtem rángatni, könnyeim lecsorogtak arcomon, de az ajtó makacsul ellenállt, összezárva engem és a támadómat.

- Csak nem gondoltad, hogy csak úgy engedlek elmenni, szépség? - nevetett, majd lassú léptekkel ismét megindult felém - Játszadoznék még veled, de sajnos a főnök látni akar.

Hirtelen, mintha a semmiből kerülnének elő, két fegyveres, maszkos alak jelent meg, és fogott le. Kezemet hátra csavarták, majd egy kötéllel megkötötték. Mikor ezzel végeztek egy csuklyát húzhattak a fejemre, mert minden elsötétült előttem. Éreztem egy sürgető rántást a karomon, majd az ajtó kinyílásával járó zaj után kiértünk az éjszakába. Nem sokáig élvezhettem azonban a hűs szellőt a bőrömön, hamarosan betuszkoltak valami járműbe, majd ajtócsapkodások után elindultunk.

Miközben autókáztunk, a félelem egyre nagyobbra nőtt bennem. Nem tudtam hova visznek, és ami még ennél is fontosabb, hogy mit akarnak csinálni. A nagyobb darab, aki úgy tűnt ezt a "hadműveletet" vezeti, azt mondta a főnöke látni akar. De miért? Mit árthattam neki? Esetleg váltságdíjat akar? Vagy csak simán holtan látni?

Kétségbeejtő gondolataimnak az vetett véget, hogy hirtelen megálltunk. Ismét kirángattak, de ebben az esetben, mikor beleszippantottam a levegőbe, az tiszta volt. Nem volt benne a tenger, a szegénység és az oszlás bűze, így biztos voltam benne, hogy kiértünk Rióból. A karomnál fogva vezettek, néha pár szót hallottam elhangzani, de a rettegéstől már az értelmüket sem fogtam fel. Egyszer csak lelöktek egy székre, majd lehúzták a fejemről a csuklyát.

Egy fényűzően berendezett nappaliban voltam. Körülöttem minden aranyberakású, a hátsó falon egy méregdrágának tűnő festmény kapott helyet. A szoba közepén egy fiatal srác állt, jól szabott öltönyben, olasz cipőben egy pohár whisky-vel a kezében. A döbbenettől csak tátogni tudtam. Én ismertem ezt az embert.

Maximilian Strauss. Az apám újévi partiján találkoztunk, és ha jól emlékszem flörtöltünk is. Szemtelenül jóképű volt kék szemével, rövidre nyírt szőke hajával és izmos testével. Rendkívül fiatal volt, ráadásul nem tartozott vagyonos családhoz sem, így a legtöbben úgy gondolták, hogy a pénzéhez illegális jutott hozzá. Hát az előbbi bemutató után, ebben már én sem kételkedtem többé.

- Miss. Clarke. Elnézést a kellemetlenségekért - kezdte kenetteljes hangján.

Ismét hideg verejtékben fürödve ébredtem fel. Nekidőltem a hideg ágytámlának, és megpróbáltam mélyeket lélegezni. Az előtörő emlékek még mindig a hatásuk alatt tartottak, csak nehezen tudtam visszarántani magam a jelenbe. Ránéztem az órára, ami még csak fél kettőt mutatott. Egy ideig a kivilágított Big Bent néztem, majd felvettem a telefont és azt az embert tárcsáztam, aki minden szituációban meg tudott nyugtatni.

Sokáig csengett, már kezdtem feladni a reményt, hogy otthon van. De az utolsó előtti pillanatban, meghallottam az ismerős hangot.

- Hallo? - apám cigarettától rekedtes hangja hallatán elmosolyodtam.

- Szia, apa. Én vagyok - köszöntem.

- Szia, édesem. Miért nem alszol? Európában ilyenkor az éjszaka közepe lehet - előttem volt apám arca, ahogy az aggodalomtól kissé összeráncolja a homlokát, borostás állát vakargatva, tettre készen ácsorog, ha netán el kéne indulnia a repülőtérre. Tudtam, hogy bármikor megkérhetném, hogy jöjjön ide, egy szó nélkül megtenné.

- Semmi baj nincs - nyugtattam meg - csupán rosszat álmodtam.

- Megint a régi nóta? - kérdezte megértően, mire én csak sóhajtottam, de ezt is megértette - Édesem, Maximilian eltűnt, senki nem tudja, hol van. David elintézte.

Az utolsó szavakat kelletlenül mondta ki. Tudtam, hogy még mindig utálja őt, de hálás neki, amiért elintézte Maximiliant.

- Hogyhogy otthon vagy? - kérdeztem témát váltva. Apám mélytengeri búvár volt, olyan embereknek gyűjtött ritka mélytengeri állatokat, akik már nem tudtak mit kezdeni a pénzükkel. Ez rengeteg idejébe került, élete nagy részét az óceánokat járva töltötte.

- Épp nincs megrendelésem. De nem is baj, legalább pihenek egy kicsit - hangján hallottam a tetetett jókedvet.

- Apa, ha pénz kell, tudod, hogy egy szavadba kerül és...

- Tudom, édesem, de hidd el megvagyok. Hogy vannak a testvéreid?

Ehhez hasonló semmitmondó témákról beszélgettünk még egy darabig, de végére egész vidám lettem. Teljesen kiment az álom a szememből, ezért miután letettük, Lewis Hamiltont hívtam.

- Mi? - kérdezte egy felháborodott hang.

- Nincs kedved most indulni? - kérdeztem olyan ártatlan hangon, mintha fogalmam sem lenne róla, hogy éjjel két óra van - ha elindulunk háromkor hatra ott is leszünk...

- Nekem tökéletesen megfelel, ha nyolckor indulunk, tizenegykor ott leszünk beosztás is. Feküdj le, Cassie, reggel találkozunk.

- Ne legyél már ilyen lusta - csattantam fel, mielőtt letehette volna a telefont - egy óra múlva találkozunk a gépednél!

---

Nem igazán tudtam megállapítani, hogy ki utál jobban. CeCe, akin hihetetlen módon egy gramm smink sem volt, és oly' híres tökéletes megjelenésének is nyoma veszett. Lewis, aki még mindig úgy nézett ki, mint egy holdkóros, vagy Hayley, akit valószínűleg a kisfia mellől rángattam ki, hajnalok hajnalán.

- Szép jó reggelt! - köszöntöttem a kissé morcos társaságot, de a lelkesedésem kevésbé ragadt át rájuk - Gyerünk, több lelkesedést, Spanyolországba megyünk.

- Nagyobb lenne a lelkesedésünk, ha nem lenne éjjel három óra - válaszolta CeCe - egyébként, ha egy kép is készül így rólam, akkor tuti, hogy felmondok.

A szemeimet forgatva adtam oda a személyzetnek a csomagjaimat. Felszálltam a gépre és elhelyezkedtem a kényelmes bőrülésben. Imádtam Lewis gépét, ami nem csak hogy kényelmes volt, de állatul nézett ki teljesen piros festésével. Lássuk be, a srác tud élni.

- Van rá esélyed, hogy életed végéig dühös leszek rád - közölte Lewis, mikor letelepedett velem szembe - van valami különösebb oka annak, hogy felvertél minket?

- Nem tudtam aludni.

Az út viszonylag eseménytelenül telt el. A többiek elég hamar elaludtak, de én tartottam attól, ha újra lehunyom a szemem, akkor visszarepülök arra az évekkel ezelőtti estére. Féltem Maxtől, nem csak azért, ami akkor történt, hanem azért is, mert olyan dolgokat tud rólam, olyan dolgokat hozott ki belőlem, mint senki más.

A jerezi repülőtér üres volt, mikor megérkeztünk, ami a korai időpont okán, nem is volt meglepő. Egy közeli luxus szállodába vittek minket, ahol azonban teljes személyzet felvonult a kedvünkért. Ez volt a legjobb hotel a környéken, így igazából minden pilóta itt szállt meg. Ha mindenkit ilyen fogadtatással várnak, akkor igen elfoglaltak lesznek a következő pár napban.

- Miss. Clarke, Mr. Hamilton rendkívül örülök, hogy itt vannak - jött elénk a szállodaigazgató - A repülőtérről szóltak, hogy hamarabb érkeznek, hisz csak órák múlva vártuk magukat.

- Rihanna itt van? - kérdeztem. Irritált ez a folytonos udvariaskodás.

- Miss. Fenty még alszik...

- Hányas szoba?

- 52-es - válaszolta lelombozva - de előbb nem szeretne bejelentkezni?

- Jól elleszek Rihannával - válaszoltam és a lift felé vettem az irányt.

- Majd én elintézem - hallottam magam mögött CeCe hangját, aki a repülőn átöltözött és sminkelt is, így jobb kedvében volt, mint pár órával ezelőtt.

Bekopogtam a megadott szobába, majd mikor semmi választ nem kaptam, dörömbölni kezdtem.  Nagy sokára végre kinyílt az ajtó és Rihanna iszonyatosan megviselt arca bukkant fel a résben.

- Te szemét idióta - köszönt kedvesen - hajnalok hajnala van...

Mosolyogva léptem fel. RiRinek nem volt erőssége a korán kelés, legtöbb esetben nem találtad ébren délután kettő előtt. De ma már úgyis elegen utálnak azért mert felkeltettem őket, plusz egy ide vagy oda mit számít, nem igaz?

A lakosztály olyan volt, mint a legtöbb luxuskategóriás szállodában. Minden hipermodern kütyü megtalálható volt, a legdrágább bútorokkal berendezett szobákban nagy csokor virágok mindenütt. Ilyen szobákban élem az életem nagy részét, de még mindig nem tudtam megszokni személytelenségét. Rihanna visszafeküdt a hatalmas franciaágyba, takaróját a fejére húzva jelezte, nincs beszélgetős hangulatában. Én mellé feküdtem, a puha paplan jólesően körülölelte testemet. Rihanna barna szemei szemrehányóan néztek rám.

- Fejlemények vannak - mondtam, mire összeráncolta a szemöldökét.

- Styles? - kérdezte, mikor kíváncsisága felülkerekedett álmosságán.

- Ühüm - bólintottam - lefeküdtem vele.

- Jó volt? - Rihanna arcán megjelent a jól ismert kaján vigyor.

- Jó - bólintottam elismerően - utána kidobtam.

- Ezen egyáltalán nem lepődök meg - Rihanna úgy tűnt kezd felébredni, most felült és érdeklődve nézett - Ugye, tudod, hogy ez már-már súrolja az elmebetegség határát? Olyan, mintha egy hatalmas sziklán élnél egyes egyedül. Néha közel kéne engedned magadhoz valakit.

- És ez a valaki legyen Harry Styles?

- Nem azt mondtam, hogy legyen ő... Tőlem Fidel Castro is lehet, az sem érdekelne, de kezdek aggódni érted.

- Nyugi, én is érzékeltem, hogy ez nem volt szép - válaszoltam vállvonogatva - bocsánatot is kértem.

- Hogy mit csináltál? - Rihanna arcán a teljes döbbenet játszott - Ismerlek vagy három vagy négy éve és egyszer sem kértél bocsánatot senkitől.

- Ez nem is igaz!

- Te belezúgtál! - Rihanna felpattant és valami idióta táncot kezdett járni, miközben teli torokból kiabálta, hogy "Cassie szerelmes, Cassie szerelmes"

- Nagyon vicces - ütöttem meg.

Úgy döntöttem a nap hátralévő részét pihenéssel töltöm, ami Rihanna mellett nem volt olyan egyszerű. Végül elküldtem vásárolni, mert kezdtem úgy érezni, hogy elájulok a fáradtságtól. Bár tisztában voltam vele, hogy valószínűleg ki fogja meríteni a hitelkártyámat, ráadásul olyan cuccok vételével, amit életemben nem fogok felvenni, de jelen pillanatban úgy éreztem ez is megéri. De mielőtt lefeküdtem volna, még valamit el akartam intézni.

Remegő kézzel nyúltam a telefonomért. Bár rákereshettem volna a névre, egyenként mentem végig a neveken, amíg el nem értem az S betűig. Nagy levegőt vettem majd megnyomtam a hívás gombot. A telefon kicsöngött...

- Hello, gyönyörűm - szólt bele a jól ismert hang - tudtam, hogy egyszer úgy is keresni fogsz!

Pánikomban gyorsan levágtam a telefont. Az ágyra rogytam, majd hívtam Hayley-t, hogy beszélni akarok vele. A lány félénken jött be, szőke haját lófarokba fogta, úgy tűnt kicsit tart attól, hogy egyedül legyen velem. Minden tőlem telhetőt megpróbáltam, hogy megkedveljem, de valahogy az egész lány hihetetlenül irritált.

- Hivatott, Miss... Úgy értem Cassandra.

- Igen. Meg kéne nekem tennie valamit.

- Ez a dolgom.

Még egyszer végignéztem az előttem álló lányon. Biztos vagyok benne, hogy megbízok benne annyira, hogy rábízzam életem legnagyobb titkát?

- Maga újságíró, nem igaz?

- Az voltam.

- Akkor esetleg vannak kapcsolatai a rendőrségnél is?

- Hát - úgy tűnt Hayley elbizonytalanodik - senkit nem tudok kihozni a börtönből, ha erre kíváncsi.

- Nem is akarok, senkit kihozni. Utána kéne néznie valakinek.

- Az talán menni fog - bólintott.

- Azt szeretném, ha kiderítene mindent egy bizonyos, Maximilian Strauss-ról. Mindent, amit csak sikerül összeszednie. És Hayley, erről senkinek nem szólhat egy szót se. Még CeCe-nek sem!