Sziasztok!
Nos, itt is lenne az új rész, remélem tetszeni fog és nem találjátok unalmasnak, vagy ilyenek. Természetesen kritikát, észrevételt szívesen fogadok, írjatok nyugodtan, örülnék a visszajelzésnek. Nem is gyarapítom tovább a szót, hisz amit akartam azt az előző posztomban már olvashatjátok!
Remélem mindenkinek jól telnek a nyári szünet első napjai!
Ölel titeket:
A fájdalom
ezer tüskeként hatolt minden egyes tagomba. Úgy éreztem magam, mint akin vagy
ezer busz hajtott át, és amilyen kaotikus volt jelenleg az életem, azon sem
lepődtem volna meg, ha valóban ez lenne az igazság. Lassan kezdtem el érzékelni
a fájdalmon túli világot, az első, ami feltűnt, hogy rémesen kényelmetlen
testhelyzetben vagyok. Megpróbáltam kinyújtani a lábamat, azonban pár
centiméter után egy erős akadályba ütköztem, ami nem akart engedni erőlködésemnek.
A következő a jobb karom volt, amin szó szerint rajta feküdtem, így a
zsibbadástól még csak nem is nagyon érzékeltem benne fájdalmat... Sőt igazából
semmit. Éppen kezdtem volna el megfordulni, amikor...
- A
helyedben nem nagyon mozognék - a lágy női hang, áramütésként ért. Nem volt
nyugodt, sőt remegett az idegességtől, azonban akkor is az övé volt. Ami azt
jelentette, hogy jól van, vagy legalábbis életben.
- Cassie -
suttogtam, kiszáradt számmal jelenleg nem voltam képes többre.
- Meg kéne
állnunk, hogy megnézzük rendben van-e - Cassie nem hozzám beszélt, ez teljesen
nyilvánvalóvá vált. Mély lélegzetet vettem, elhatároztam, hogy kinyitom a
szemeimet, csak hogy láthassam ki lesz az a szerencsétlen, akinek a fejét
nemsokára leüvöltik.
Szemhéjaimat
lassan kezdtem el megemelni, de szinte azonnal be is csuktam. A hatalmas fény
egyértelműen sértette a retinámat. Félrefordítottam a fejemet, hogy egy
árnyékosabb részen próbálkozzam újra.
Egy
kocsiban feküdtem, egészen pontosan a hátsó ülésén. A fejem mögé egy pulcsi
volt bepasszírozva, míg testemet egy pokróc takarta. Kíváncsian lestem be alá,
hátha felfedezem, mi okozza ezt a pokoli fájdalmat, ami szinte az
elviselhetetlenség határát súrolja. Fekete pólóm alját felhúzva választ is
kaptam kérdésemre, mellkasom és hasam szinte minden szegletét zúzódások és
sebek fedték, melyeknek csak egy része volt ellátva. Gondolom úgy voltak vele,
hogy csak azokkal foglalkoznak, amik nagyobb galibát okozhatnak. Nagyot
sóhajtva ejtettem ismét magamra a szövetet. Nyilván nem hagyják, hogy
meghaljak, igaz? Akkor meg miért is kéne aggódnom? Belső monológomon elnevettem
magam, amit rögtön meg is bántam, kínomban az oldalamra tapasztottam a kezemet,
nem mintha az sokat segített volna.
- Mi olyan
mulatságos, selyemfiú? - pillantott hátra egy alak, akit még életemben nem
láttam, nyilván egy nem kívánatos útitársunk. Fekete haja volt, melyet oldalt
felnyírt a tetején hosszabban hagyott. Leplezetlen kárörömmel nevetett rám,
láttatni engedve ezzel aranyfogait, melyek fél fogsorát kitették. Hawaii mintás
ingjében és kétujjnyi vastag fukszaiban méltán nevezhetett volna a legnagyobb
helyi suttyó címért.
- Ne nevezd
őt, így - csattant fel mellette Cass. Nem láttam az arcát, de el tudtam
képzelni, ahogy kék szemeit idegesen összehúzza, öldöklő tekintetét, pedig
áldozatára szegezi. Vállai megfeszültek nem sokkal előttem, és még ebben a
lehetetlen helyzetben is késztetést éreztem, hogy megsimogassam lágy bőrét.
- Úgy
nevezem, ahogy akarom, szépségem - felelte vigyorogva, majd kezét tolakodóan
Cassie combjára helyezte. A lány rögtön a fékre lépett, majd félrehúzta a
kormányt, aminek hatalmas dudálás és portugál szitkozódás lett a végeredménye.
-
Tisztázzunk néhány dolgot - Cassie csak akkor engedte ki indulatait, amikor már
biztonságban álltunk az út szélén. Útitársunk összehúzott, dühös szemekkel
nézett vissza rá, azonban Cass pár másodperccel ezelőtti akrobata mutatványa
meggyőzte őt arról, hogy csendben kéne végighallgatnia a lányt - Nem tudom,
hogy ki vagy és nem is érdekel. Ha engem kérdezel, te lehetsz Rodrigo
legidegesítőbb embere, akit csak azért küldött ide, hogy ne az ő idegein
ugrálj. Mindenesettre remek lenne, ha innentől egészen az út végéig befognád a
pofádat, hogy a vezetésre tudjak koncentrálni és az a pár kiló kokain, ami az
autón található sikeresen eljusson a gazdájához.
A pasi csak
bólintott, majd egy utolsó öldöklő tekintet után, várakozva nézett ki az
ablakon.
- Remek.
Mellesleg, ha még egyszer csupáncsak egy ujjal is hozzám érsz, tuti, hogy
eltöröm a kezedet.
- Akkor én
meg lepuffantalak, te hülye kurva - hallottuk a morgást, de erre már nem
érkezett replika, hisz mindannyian tudtuk, hogy Rodrigo meg őt lőné le, ha
Cassie-nek bármi baja esne. De legalább a következő pár órányi utat csenden
tehettük meg.
Ezalatt az
idő alatt volt időm gondolkodni. Nem egészen tudtam még összerakni, mi is
történik körülöttem, de azt már tudtam, hogy egy nagy adag kokain van elrejtve
a kocsiban. Ezek szerint csempészünk. No, de hova?
Óvatosan
lestem ki az autó ablakán, mert bár ha Cassie-t nem is, engem lepuffanthat ez
az idióta, Rodrigo egy parányi könnycseppet sem ejtene értem. Azonban a táj nem
sokat segített. Egy teljesen átlagos autópályán haladtunk, ami szinte bármelyik
országban lehetett, az oldalt húzódó főleg betonból készült falak pedig
megakadályoztak, hogy legalább a növényzetet megvizsgáljam.
Már erősen
sötétedett, amikor "idegenvezetőnk" újra megszólalt, igaz akkor sem
volt igazán szószátyár, mindössze annak a motelnak a nevét bökte ki, ahol az
éjszakát eltöltjük.
Nos, az amerikai
filmekben látott lepukkant, vészjóslóan elhagyatott útszéli pihenők semmik
ahhoz képest, ami akkor fogadott minket, mikor megérkeztünk kijelölt
szállásunkhoz. Köztéri világítás nem volt, a helyre csupán az a neon tábla
hívta fel a figyelmet, ami nyilván a recepció felett lógott. Vagy nem adtak ki
éjszakára egyetlen szobát sem, ami nem igazán lepne meg, hisz az épület úgy
nézett ki, mint ami bármelyik pillanatban összeomolhat, vagy mindenki vastag
sötétítők mögé bújt, mindenesettre egyetlenegy világító ablakot sem láttam, így
olyan érzésem támadt, mintha egy horrorfilm nyitó jelenetében szerepelnék.
Cassie egy
hang nélkül parkolt le, de nem szállt ki az autóból. A brazil maffiózó azonban
teljes lelki nyugalommal hagyott minket magunkra, mintha egyáltalán nem tartana
a szökésünktől és ez szöget ütött a fejemben.
- Miért nem
lépünk le? - tértem a lényegre rögtön, amikor végre kettesben maradtunk.
- Mert
hozzá vagyok bilincselve a kormányhoz - Cassie hangja meggyötört és fáradt
volt, mintha utolsó energiáit használta volna fel a beszédhez - az autóban
pedig GPS van, pár másodperc alatt megtalálnának és megölnének minket.
Oké, tehát
ezzel az autóval nem mehetünk, de cserélni sem tudunk Cassie miatt. Én pedig
nem igazán voltam olyan állapotban, hogy fussak.
- Van nálad
mobil?
- Persze,
kettő is - láttátlanban is tudtam, hogy a szemét forgatja. Jó, oké hülye kérdés
volt, de még életemben nem voltam elrabolva, oké?
- Van
valami tervünk? - hangomból kitűnhetett a türelmetlenségem, mert ezúttal
mindenfajta irónia nélkül válaszolt.
- Van, bízz
bennem, és viselkedj természetesen - a visszapillantó tükörből láttam kék
szemeit, és csak remélni mertem, hogy tényleg tudja, mit csinál. Halványan
elmosolyodtam:
-
Természetesen, mi? - mire ő is viszonozta mosolyomat.
- Gyerünk,
kiszállni - jött vissza bébiszitterünk, majd felrántotta az ajtót. Én nem
voltam lekötözve, nyilván nem számítottak arra, hogy ilyen állapotban sokáig
húzom. Megpróbáltam feltornázni magamat ülő helyzetbe, de csupán egy fájdalmas
kísérletet sikerült összehoznom. A fájdalom ezerszeresére nőtt, hirtelen a
levegővétel is nehezemre esett - Mi a faszomat pöcsölsz?
- Téged
tényleg nem áldott meg túl sok ésszel az Isten, nem igaz? - Cassie úgy tűnt
kiszabadult, mert csuklóit masszírozva termett hirtelen az ajtónál. Egyik kezét
a hónom alá dugta, míg a másikkal a mellkasomat tartotta meg. Én átlendítettem
rajta a karomat és így együttes erővel sikerült kiszédelegni a kocsiból.
A fájdalom
elhomályosította a látásomat, míg egyik lábamat a másik után raktam. Pár lépés
után éreztem, hogy a térdem összecsuklik, így minden testsúlyom Cassie-re
nehezedett. Nem tudom, hogyan jutottunk el így az ajtóig, de sikerült bejutnunk
a motelszobába.
Azonnal az
ágyra zuhantam, mint egy liszteszsák, de megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt,
hisz fájdalmam rögtön enyhült. Cassie arcán azonban a döbbenet és az undor
olyan fajta keveréke látszott, ami rávett arra, hogy körülnézzek.
A levegőt
egyértelműen a szex és a doh szaga töltötte be. A falakon nem maradt már
tapéta, takarítónő pedig, ha dolgozott is a szobákon, hát maximum a fizetését
vehette fel.
- Mindjárt
jövök - Cassie-n látszott, hogy másodpercek választják el attól, hogy elhányja
magát.
- Mégis
hova mész? – most, hogy Cassie-n nem voltak bilincsek őrünk is éberebb lett.
Összehúzott szemekkel figyelte a lányt, ahogy a fürdőszoba ajtóhoz megy és
teátrálisan kinyitja az ajtaját - Hülye picsa - összegezte, miután Cassie egy
szó nélkül vonult be mosakodni.
A következő
tíz perc eseménytelenül telt. Igazából leginkább azon gondolkoztam, hogy vajon
az ágyneműt milyen időközönként cserélik, de a szemetesben látható használt
kondomok rávilágítottak, hogy talán jobb is, hogy nem tudom.
Hirtelen
ajtócsapódás és kiabálás töltötte meg az éjszakai csendet. Fogva tartónk az
ablakhoz rohant, majd hangos káromkodások közepette feltépte az ajtót és
kiviharzott a szobából. Egy másodperc se telt el, Cassie is megjelent, ami
pedig tényleg meglepetésként ért, hogy nem mosakodott. Kezében egy vezetékes
telefonnak látszó tárgyat szorongatott, amit az ágyra dobott.
- Harry,
most nagyon kell sietnünk - nézett rám, én pedig minden energiatartalékomat mozgósítva
felültem. Nem tudom, hogyan de sikerült egyedül felállnom és a fájdalom is
elviselhető volt: az adrenalin gondolom szétáradt a testemben. Cassie ismét megfogott,
mert az egyensúlyérzékem még nem volt a régi, majd az ajtó felé kezdett
ráncigálni.
Odakint
hatalmas volt a káosz. Egy hatalmas kamion hajtott bele a parkoló kocsikba,
köztük a mienkbe is. A tulajdonosok és a kamionsofőr egymást túlharsogva kiabáltak
egymással, a recepciós lány meg tehetetlen dühében sipítozott. Nyilván
megtiltották neki, hogy a rendőrséget hívja, kártérítést viszont szerettek
volna.
- Gyerünk
már - egy ismerős hang vonzotta magára a figyelmemet, majd másodperceken belül
négy, Cassie-nél sokkal erősebb kar kapott el. Szememet az újonnan érkezőkre
fókuszáltam és meglepetésemre Blake és Guido tűntek fel - szó szerint a
semmiből.
- Hogyan
sikerül elérnetek, hogy oda hajtson? - hallottam Cassie hangját, miután két
barátja elkezdett cipelni engem.
-
Leszorítottuk őt az útról - morogta Blake, majd egy fájdalmasat rántott rajtam
- Ne haragudj, haver, de nagyon kéne sietnünk.
Már majdnem
sikerült. Láttam a fekete Range Rover nyitott ajtaját pár lépésre magamtól,
szinte éreztem a szabadság ízét a számban, mikor - ezen az estén már sokadszor
- olyan dolog történt, amire nem számítottam. Rodrigo lépett ki a közeli erdő
takarásából, és hirtelen vagy harminc fegyveres kerített be minket. Szememet
lecsuktam, elengedve magamat, hisz pontosan tudtam: ez itt a történetem vége,
innen nem fogom élve kitenni a lábamat.
- Hova,
hova tubicáim? - zengte be a teret vaskos akcentusával - Tudjátok, annyira
nyilvánvaló volt ez a szökési kísérlet, hogy szinte már briliánsnak számít.
Vagy gyermetegnek... Hisz ki azaz idióta emberrabló, aki nem figyelteti a
hozzátartozókat, vagy a közeli barátokat?
Szemei
szinte szórakozottan szántottak végig társaságunkon. El tudtam képzelni, hogy
milyen látvány lehettünk.
- Sajnos,
ezek után az alkunknak befellegzett. Meg kell értenetek, hisz nincs már meg...
hogy is mondják az angolok? Bizalom közöttünk, így nem is hagyhatlak életben
titeket.
Vállat
vonva már éppen készült volna hátat fordítani nekünk, amikor Guido megszólalt:
- Az lehet,
hogy ma este itt mind meghalunk, de az Istenre esküszöm, hogy te is rajta
leszel a listán.
Értetlenkedve
néztem rá, hisz hogyan lehetne esélyünk ennyi fegyveres ellen, viszont a hátunk
mögött lépések zaja hallatszott. Nem is kevés lépésé. Amennyire tudtam
hátranéztem a vállam felett és a látványtól leesett az állam...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése