2. évad 7. rész - "Hiszen barátok vagyunk"

Szép és napsütéses vasárnapot, drága, elhanyagolt olvasóközönségem!
Először is ismét elnézést kérek, amiért ennyit kellett várni a részre. Úgy néz ki a technikai probléma megoldódott, már csak az időhiányt kell leküzdenem. Nos, mivel szabadnapos vagyok kedden, ezért terveim szerint aznap írok még egy részt, amit ha drága bétám leokéz ki is kerül :) Tehát most ígérem nem kell heteket várnotok.
Remélem a történet folytatása elnyeri a tetszéseteket, és még nyomot is hagytok magatok után, sokat jelentene.
Ölel titeket:
Raquel

Lefagyva ültem, a döbbenettől mozdulni sem tudtam. A terem hatalmas volt, benne rengeteg újságíróval, de a sokk általános volt. Senki sem tudta, hogy mit is kéne tennie, hogyan kellene reagálnia erre. A Forma-1 világában erre még nem volt precedens, az emberek tanácstalanok voltak. Valahol szerencse, hogy éppen itt voltam a sajtószobában, épp egy interjút beszéltem meg a BBC-vel, amikor befutott a hír.

Először mindenki lefagyott, hallgatta a legfrissebb információkat. A levegő megtelt rémülettel, feszült várakozással, szinte már ez megbénította az embert. Ami viszont a teljes hatást elérte azok a képek és a feliratok voltak.

Nem is igazán tudtam, mit nézek. A felvételek sötétben készültek egy elhagyatott repülőtéren, csupán egy helikopter volt tisztán kivehető. Azután elszabadult a pokol. Hallatszottak a pisztolylövések, a kiabálások, mintha csak egy háborús felvételt nézne az ember. Felvették a felszálló helikoptert és a holttesteket, rendőrökét és gengszterekét egyaránt. A szalagcím szomorúan hirdette: A RENDŐRSÉG HAGYTA, HOGY ELRABOLJÁK A HÍRESSÉGEKET.

Hihetetlen volt, hogy ez a való világ. Hogy nem kizárólag az akciófilmekben vannak ilyenek, hanem megtörténhetnek a környezetemben élő emberekkel. Mikor gyerekek vagyunk, rettegünk a rossz emberektől, minthogyha minden sarkon kiugorhatnának elénk, komolyan vesszük, hogy ne álljunk szóba idegenekkel, ezek után mikor felnőttek leszünk, mintha erről az egészről nem vennénk tudomást. Nevetünk, amikor a szüleink, nagyszüleink arról beszélnek, hogy ne járkáljunk kivilágítatlan helyeken, ne igyunk alkoholt szórakozóhelyeken és így tovább. Minthogyha velünk nem történhetnének szörnyűségek, aztán jön egy ilyen és ez a biztonságérzet köddé válik.

Annyira utáltam Cassie-t. Ez az ő hibája, miatta került Harry is bajba. Ő nem érdemli meg, az egyetlen bűne, hogy szeretett egy lányt, aki nem érdemes a figyelmére. Nem fogom soha megérteni, hogy egy olyan rendes srác, mint ő hogyan ragaszkodhat valakihez, aki olyan… nos, hogy is mondjam… problémás, mint Cassandra. Ő keveredett ebbe bele, és bár soha nem kívántam volna neki, hogy elrabolják, mégis valahol jogosabb volt. Harry ellenben teljesen ártatlan volt.

Ha mindez nem lett volna már így is éppen elég, a politikusok rögtön felkapták a hírt. Az ellenzék kampányolni kezdett, hisz hogyan működik a kormány, hogyha  a rendőrség ilyen amatőr hibákat vét, az ausztrálok igen sértő levelet intéztek a miniszterelnökhöz, amiben számon kérik, mégis milyen oknál fogva történhetett ez meg, az amerikai elnök pedig felszólította a brazil kormányt, hogy azonnal fékezzék meg az országukban igen aggasztó bűnözési rátát. Tehát mindenki ezzel foglalkozott. Talán ez lehetett jó hír is, ugyanis ennek hatására hamarabb elfogják a tetteseket, nem igaz?

Legalábbis ezt próbáltam bemesélni magamnak, s próbáltam elhessegetni azt az ijesztő gondolatot, hogy Harry egyre inkább kockázatot jelent nekik. Bármit is akarnak ezek a bűnözők nyilvánvaló, hogy Cassie-től akarják, Harry haszontalan számukra. Egyáltalán miért vitték el? Hogyan kerülhetett bele ebbe, lehetséges, hogy élve kerül ki ebből a lehetetlen szituációból?

Vészjósló gondolataimból a hirtelenjében keletkező furcsa, csaknem) bizsergető érzés ragadott ki. A tarkómon a pihék az égnek meredtek, olyan volt, mintha figyelnének. Még mindig kissé paranoiás voltam, ami a fejlemények fényében elképzelhető, nem is annyira meglepő, ennek köszönhetően óvatosan fordultam hátra. Nem kellett sokáig keresgélnem, míg szemeimmel a terem másik végében álló szőke férfire fókuszálhassak.

Ismét rám tört az a fojtogató érzés, mint mindig a jelenlétében. Valahogy már  pusztán az is, hogy egy légtérben tartózkodtam vele, pusztító hatással volt rám, a légzésem felületessé vált, a gondolataim zavarossá. A legrosszabb az egészben azonban az volt, hogy hiába küzdöttem ellene. Olyan volt, mint egy rossz szokás, hiába próbálkozik leszokni róla az ember, amíg mindig a szeme előtt van, elcsábul és onnantól nincs visszaút. Ugyanez történt velem is, rögtön abban a másodpercben, ahogy színtiszta, zavarba ejtően világos szemeibe néztem. Szeretném azt hinni, hogy a szem a lélek tükre, hisz akkor Kimi Räikkönen a világ egyik legjobb embere kéne, hogy legyen, csakhogy ebben az esetben ez megdőlni látszik. Nem volt jó ember, legalábbis nem a szó klasszikus értelmében. Nem vett tudomást a körülötte lévő emberekről, nem érdekelte, hogy az, amit csinál velem az érzelmi manipuláció, így nem… nem nevezhetem jó embernek.

Kiszúrtam egy pontot magam előtt és úgy tettem, minthogyha rettentően lekötne a látvány, pedig látásom perifériáját próbáltam annyira megnövelni, hogy láthassam őt. Belül ordibáltam, hol vele, hogy kopjon le, ne zaklasson tovább - ami lehetetlen volt, mert versenyző lévén ez a hely sokkal inkább az övé volt, mint az enyém -, hol magammal, hogy ne foglalkozzam vele, legyen számomra ugyanolyan közömbös, mint bármely más, Lewison kívüli alkalmazott.

 Mindössze pár másodpercig bírtam, s nem tovább. Büszkeségem, önérzetem és minden egyebem tiltakozása ellenére felpattantam és kirohantam a szobából, jó néhány pillantást magamra vonva. Nem tudom, hogy Ő felfigyelt-e rá, hisz szánt szándékkal nem elfordítottam a fejemet.

- Hayley! - nem kiabált, fel sem emelte a hangját, ámde rá kihegyezett érzékeim pillanatokon belül érzékelték hangját. Utánam jött - konstatálta naiv énem, amitől egy másodpercig felmelegedett a lelkem. Jóllehet reálisabb énem, ami ebben a pillanatban a túlélésre játszott, nem engedte, hogy ezt a tényt figyelembe vegyem, felgyorsítottam hát a lépteimet és szinte bemenekültem a Mercedes motorhome-jába, ami biztos menedéket nyújtott. Az óriási, ultramodern építményben könnyen elveszhet az ember, szerencsére azonban, én már könnyen el tudtam igazodni, ezért nem kellett sokáig keresgélnem, mire megtaláltam Lewist, aki épp Niki Laudával beszélgetett, ezzel szemben figyelmét viszonylag gyorsan rám koncentrálta.

- Hallottad a híreket? - kérdezte köszönés helyett, szemöldökét kissé összeráncolva, ami egyértelmű jele volt annak, hogy aggódik. Hirtelen nem értettem, hogy miről beszél, gondolataim még mindig legirritálóbb ellenfele körül jártak, ugyanakkor hamarosan beugrottak a nemrégiben készült videó felvételek és szívem megint kihagyott egy ütemet. Harryt elrabolták…

- Igen - feleltem csaknem suttogva. - Nem is találok szavakat. Harry…

- Cassie is ott van - sokként ért, ahogy Lewis megfordult. Kissé dühösnek tűnt, mintha valami rosszat mondtam volna.

- Tudom - szögeztem le. - Azonban ő…

- Ő micsoda? Megérdemli? - oké, nem értem. Miért reagál ekképp? Lewis soha nem beszélt ehhez hasonlóan velem.

- Nem így értettem… - mentegetőztem.

- Nem izgat, hogyan is értetted. Mindig is utáltad, amit nem firtattam, mert nem az én ügyem, viszont legalább annyi tisztelet legyen benned, hogy figyelembe veszed, jelenleg életveszélyben van. Most edzenem kell.

- De… - köpni-nyelni nem bírtam. Lewis félig-meddig rám sem nézett. Mi a fene baja van az embereknek?!

- Mondom, edzenem kell - csattant fel, egyértelmű jelét adva annak, hogy részéről lezártnak tekinti a beszélgetést.

Ma már másodjára kaptam magam azon, hogy szó szerint menekülök valaki elől. Átvágtam az előtéren, ahol mint mindig, most is rengeteg ember álldogált és kiléptem a hátsó ajtón – remélve, hogy ily’ módon el tudom kerülni Kimit -, hogy egy kis friss levegőt szívhassak, valamint rendezhessem a gondolataimat. Az elmúlt egy óra brutális volt, kellett egy perc, hogy ésszerűen kezdjek el vélekedni. Háttal neki támaszkodtam a tiszta üvegfalnak, várva, hogy szívverésem végre visszaálljon a normálisra és élvezhessem a magányt, ami a F1-es paddockban nagyjából elképzelhetetlen ajándéknak számított.

- Ugye, nem gondoltad, hogy elmenekülhetsz előlem? - a kérdés villámcsapásként ért, immár nem volt lehetőségem elfutni, így egyedül tétlenül néztem, ahogy Kimi kényelembe helyezi magát az előttem álló székben. - Ha érdekel, kismillió képet készítettek rólam a Mercedes előtt, ha nem csalnak a tapasztalataim, fél perc múlva már minden azzal lesz tele, hogy hozzátok szerződöm.

- Micsoda megpróbáltatások - az irónia csak úgy csöpögött a hangomból. - Mintha annyira érdekelne, hogy mit mondanak rólam.

- Mi a baj? - a szavak egyszerűek voltak, a hangnem semleges. Tökéletes példája annak, milyen is volt a beszélgetőpartnerem. Nem tetette, hogy együtt érez vagy különösebben érdekli, csakis odavetette a szavakat.

- Semmi - sziszegtem a fogaimon keresztül, nem szerettem, mikor így beszélt velem. Elfordultam tőle, átfutott az agyamon, hogy bemegyek, mindazonáltal a hangja újból maradásra kényszerített.

- Valaki felidegesített - tárgyilagos, továbbra sincs semmi érzés, csupáncsak megállapítások egész sora.

- Mi a lényege ennek a beszélgetésnek? - húztam fel magam, bár felemelt hangom a legcsekélyebb reakciót sem váltotta ki belőle. Annyira utáltam ezt az ember, legszívesebben hozzávágtam volna valamit, itt és most, nem törődve a következményekkel. - Mi bajotok van nektek, most komolyan? Lewis bekapja a fejem, mert arra a nemzetellenes bűnre vetemedtem, hogy nem kedvelem Miss. Cassandra ’Tökély’ Clarke-ot, te meg… Te meg nem is tudom, mit csinálsz, de iszonyatosan felidegesítesz vele!

- Ne törődj Lewis-szal! - természetesen nem válaszolt az őt érintő vádakra, ellenben lassan felemelkedett, ami jelezte, hogy amilyen könnyedén és ellentmondást nem tűrően kezdte el a beszélgetést, úgy is fogja abbahagyni. - Régebben szerelmes volt belé, ezt mindenki tudja. Ma már tényleg pusztán barátok, szóval - vállat vont, minthogyha csak azt mondaná, ilyen az élet.

- Azt hittem, te nem pletykálsz - húztam össze megzavarodva a szemöldökömet.

- Nem is. De úgy tűnt, hogy ez bánt téged, úgyhogy… - megint a vállvonogatás. Miért nem tud befejezni egy mondatot?!

- Miért foglalkozol azzal, mi bánt engem? - érdeklődésem kontrollálatlanul csúszott ki a számon, rögtön elé is kaptam a kezeimet, holott már késő volt. Ennek dacára nem bántam meg, merthogy olyat láttam, amit eddig még sosem. Kimi zavarba jött. Kinyitotta a száját, majd becsukta, kis vörös pontok jelentek meg az arcán, ezután a jól megszokott vállrángatással zárta le a témát.

- Hiszen barátok vagyunk, nem igaz?