2. évad 9. rész - Áll az alku

Sziasztok!
Nagyon meghatott, hogy még ilyen sok idő után is van olyan, akit érdekel a blog folytatása. Ti vagytok a legjobbak esküszöm! Szóval nem is várakoztatnálak meg titeket, itt is van a rész, érdeklődve várom a véleményeteket, reakcióitokat, remélem kapok párat, habár nem igazán érdemlem meg. Mindenesettre jólesne ha mégis :)
Ölel titeket:
Raquel

Hűvös szellő lágy érintésére ébredtem fel. Fogalmam sem volt róla, mikor aludhattam el, de a fejem hasogatott és nehézkesen fogtam fel a környezetemet, így arra a következtetésre jutottam, hogy valószínűleg bedrogozhattak. Amint kitisztult a látásom, próbáltam rájönni, hogy vajon merre is lehetek. A sötétség szinte áthatolhatatlanul vett körbe, a fény legkisebb jelét sem fedeztem fel. A kezem ugyan erős kötelekkel volt megkötözve, ezzel szemben a lábam nem, így kissé ügyetlenül bár, azonban talpra álltam. Óvatosan indultam el előre, összekötözött kezemet magam előtt tartva, nehogy nekiütközzek valaminek. Ujjaim körülbelül egy méter múlva, érdes és egyenletes felületet érintettek, melynek mentén elindulhattam. Úgy tűnt a szoba hátsó felében lehetek, mert két sarkot is elhagytam, mire végre elértem az ajtót - a fém összetéveszthetetlen hidegsége bizonyította ezt. Gondolkodás nélkül ütni és rúgni kezdtem. Nem számított mekkora fájdalmat is okoz ez nekem, csak az volt a cél, hogy minél nagyobb zajt csapjak, felhívva magamra fogvatartóim figyelmét.

Kétségbeesett voltam és ezt le sem tudtam volna tagadni. Tehetetlen dühöm minden erejét beleadtam cselekedetembe, hisz már nem volt veszítenivalóm. Egyedül voltam, a világ végén, barátok nélkül, miközben azaz ember, akit teljes szívemből szerettem ezeknek az állatoknak a kezében volt. Rodrigo buta és kegyetlen, ha rajta múlik, akkor az is lehetséges, hogy Harry már régen halott. Mikor eljutottam ehhez a ponthoz gondolataimban legszívesebben térdre rogytam volna és hagytam volna könnyeimet feltörni. A sírás már-már megfojtott, de megmakacsoltam magam. Ha csak egy hajszálnyi esély is van arra, hogy Harry életben van, akkor nem adhatom fel, ki kell találnom, hogyan is tudunk kijutni innen, milyen módszerrel fogunk kiszabadulni a Riói maffia karmai közül.

Nem lehet azt mondani, hogy elkapkodták volna, legalább húsz percbe telt, mire kinyílt zárkája ajtaja. A fény egy pillanatra megvakított, a kezeimet szemem elé kaptam, ettől azonban elvesztettem az egyensúlyomat és hátra esetem. Halk szitkozódást hallottam, majd erősen megragadtak és erőszakosan felállítottak. Nem láttam kivel is van dolgom, a férfi maga elé rántott, egyik karomat fájdalmasan a hátam mögé szorítva.

- A főnök beszélni akar veled - közölte, lehelete csak úgy bűzlött az alkoholtól. Nem válaszoltam, csak haladtam előre, amerre a nagydarab ember irányított. Pár száz lépcső megmászása után felismertem hol vagyunk, az emlékek árvízként öntötték el az agyamat.

A fényűző előcsarnokot a tenyeremnél is jobban ismertem. Hányszor szeltem át, magabiztosan, abban a hiszemben, hogy senki sem bánthat, ehhez képpest, csupán pár év telt el, én ismét itt vagyok, és az életemért aggódom. Bár fele ennyire sem rettegnék, ha csupáncsak az én életemről lenne szó...

Max régi villája továbbra is tükrözte azt a szemérmetlen gazdagságot, amit annak idején előző tulajdonosa demonstrálni szeretett volna. Azonban nekem, aki hónapokig éltem itt, feltűnt, hogy egy-két értékesebb darab igenis eltűnt, ujjnyi vastagon állt a por és az emberek, akik mellett elhaladtunk egyáltalán nem voltak ismerősek. Tehát Rodrigo nem is volt olyan erős, mint amilyennek tetteti magát. Ez kapóra jön, hisz így talán nagyobb szüksége van rám, mint először gondoltam... Talán... Mindenesettre ez tűnt az utolsó reményforrásomnak, így másba nem igazán kapaszkodhattam.

Tovább ráncigáltak a szalon felé, ahol vagy fél tucat férfi tartózkodott. Egy hatalmas asztal körül álltak, melyen térképek hevertek szerte-szét. Amikor beléptünk minden fel felénk fordult, s mindegyikük végigmért. Sok tekintetben láttam bizalmatlanságot, megvetést és undort. Nos, ezek az érzelmek kölcsönösek voltak.

- Komolyan, Rodrigo? Erre a kurvára bíznád ezt az ügyet? Max-ot is elárulta, ez egy lelkiismeretlen picsa - a megszólaló felé kaptam a fejemet és rá kellett döbbennem, hogy ismerem őt. A régi csapat tagja volt, bár nem túl fontos ember, inkább amolyan... "ügyintéző". Régebben nem akartam belegondolni ez mégis mit jelenthet, mára azonban már hátrahagytam naiv énemet, s pontosan tudtam. Gyilkos volt.

- Humoros, hogy te beszélsz nekem lelkiismeretről - csúszott ki a számon, egy pillanatra elfelejtve kiszolgáltatott helyzetemet.

- Mit mondtál, te szemét kis ribanc? - hangja félelmetesen nyugodt volt, mégis megpróbáltam dacot erőltetni az arcomra. A gyengeség legkisebb jele rajtam és végem van, tudtam jól.

- Szerintem jól hallottad. Persze, azt hogy hallod és az, hogy megérted két külön dolog. Esetleg ismételjem meg lassabban, hogy több időd legyen értelmezni a szavakat?

Olyan erővel vágott arcon, hogy a nyakam is belereccsent. Az ütés könnyeket csalt a szemembe, de nagy nehezen visszanyeltem őket, a számban felgyülemlett vért azonban egyenesen az arcába köptem.

- Látom már meg akarsz halni, te kis....

- Elég lesz, Gustavo - hallottam Rodrigo hangját - Azt hiszem Cassandra, fékezned kéne azt az éles kis nyelvedet, ha szeretnéd, hogy a kis játékfiúd megélje a holnapot.

- Ha bántani mered... - kezdtem, de a szavamba vágott.

- Nem akarom, de ez csak rajtad múlik. Vágjátok el a kezén azt a nevetséges kötelet, nem félek egy ötven kilós nőtől.

Az a tag lépett mellém, aki felrángatott a cellámból. A hatalmas csillár, ami a fényűző helyiség minden kis zugát megvilágította ragyogva tükröződött a hatalmas vadászkés pengéjén, amit elővett. Egy pillanatra megállt bennem az ütő, lelki szemeim előtt láttam, hogy milyen egyszerűen képes lenne elvágni ezzel a torkomat. Csupán egyetlen mozdulat és az életem véget ér. Sötét gondolataim azonban nem váltam valóra, pár másodperc múlva a kötél a padlón landolt. Ujjaimmal rögtön sérült csuklóimat kezdtem el masszírozni, hogy visszatérjen beléjük az élet.

- Menjetek ki, egyedül szeretnék beszélni Cassandrával.

Mindenki engedelmeskedett, kivéve azt a férfit, akivel az előbb szóváltásba keveredtem. Ő meredten bámult rám, én meg vissza, szinte perzselt a tekintete. A végén azonban csak egy megvető fintort kaptam, majd bicegő járással kikecmergett az ajtón.

- Igazán lenyűgöző, hogy még ilyen szituációban sem hagy el a bátorságod - Rodrigo felállt abból az antik fotelből, amiben eddig üldögélt - Ámbár szerintem ez inkább gőg, mintsem bátorság.

- Hol van Harry? - nem érdekelt mit gondolt rólam. Az sem, hogy mit tesz velem. Csak az számított, hogy Harry biztonságban legyen.

- Ne félj, még él. Mondanám, hogy haja szála se görbült, de ez így nem lenne igaz. Bánhatunk vele hatalmas, brazil vendégszeretettel, vagy bánhatunk vele rosszul is. Mindez csak rajtad áll, édesem. Ha te jó leszel hozzám, én is az leszek hozzá.

Közelebb lépett hozzám, éreztem savanyú izzadságszagát. Kezét először a derekamra tette, majd tovább csúsztatta a fenekemre. Rosszul voltam a közelségétől, az érintésétől pedig szinte rosszul lettem, de Harry miatt kitartottam és nem mutattam ki. Rodrigo kivillantotta gusztustalan mosolyát, meglepetésemre azonban elengedett.

- Okos lány, először azonban a munka, csak utána a szórakozás.

Lett volna pár csípős megjegyzésem arról, hogy mit is jelent pontosan a szórakozás szó, de inkább fékeztem a nyelvem és Rodrigo nyomában közelebb léptem az asztalhoz. A Dél-Amerikát ábrázoló térképek össze-vissza voltak irkálva, piros vonalakkal telerajzolva, szinte annyira, hogy nem is látszottak az eredeti feliratok. Összehúztam a szememet, próbálva kivenni a lényeget, a látszólagos kavalkádból.

- Sok az ismeretlen arc - jegyeztem meg, miközben az egyik vonalon húztam végig az ujjbegyemet. Rodrigo nem szólt semmit, csak figyelte tevékenységemet - Nincs itt az egész banda... Vagy elküldted őket valahova, vagy maguktól mentek el.

Fogvatartóm félmosolya elárulta, hogy az utóbbi történt.

- Amint látom, valami útvonal féleséget próbáltok találni, ki az országból. Nyilván illegális anyagot kéne átcsempészni. Az is világos, hogy én vagyok a csempész. De mi a végcél?

Pillantásomat Rodrigo barna íriszébe fúrtam, aki elmosolyodott.

- Okos vagy. Talán veszélyesen az... Nos, a végcél Mexikó. Meg tudod csinálni?

- Könnyűszerrel - válaszoltam ördögi mosolyomat magamra öltve. A magabiztosságom azonban csak látszat volt, fogalmam sem volt róla, hogy hogyan is kéne megoldani ezt a feladatot - Viszont biztosítékot akarok arról, hogy Harry-nek nem esik bántódása.

- Mit akarsz? - vonta össze bizalmatlanul a szemöldökét.

- Velem jön. Annyi embert küldhetsz, velünk amennyit akarsz, hogy biztosan ne szökjünk el, de Harry velem marad. Ha épségben elérjük a célállomást, akkor mi szépen sértetlenül elsétálunk. Áll az alku?

- Nem hinném, hogy olyan helyzetben vagy, hogy alkudozz.

- Pedig pontosan olyanban vagyok. Nem kockáztatnál, ha nem én lennék az utolsó reményed. Te is tudod, hogy én vagyok a legjobb, ezért vagyok itt. Lehet, hogy csakis én tudom megtenni amit, akarsz. Van egy másik banda is Rióban, nem igaz? Le kell győznöd őket, tehát gyorsan kell lépned. Szerintem az alkum eléggé fair, szóval fogadd el.

Csak remélni mertem, hogy nem jön rá arra, hogy blöffölök. Próbáltam kissé megingatni a magabiztosságát, valójában azonban, ha most a képembe nevet, semmi nincs a kezemben ellene. Legnagyobb csodálatomra azonban csak kinyújtotta a jobb kezét és ennyit mondott:

- Áll az alku.

Mosolyom nem is lehetett volna ennél önteltebb.

- Most pedig jóindulatod jeleként, engeded, hogy meglátogassam Harryt, igaz?

- Kezdesz messzire menni - jegyezte meg, de azért kinyitotta az ajtót - De ne mondhasd rám, hogy nem vagyok úriember. Azonban csak egyetlen feltétellel.

- Mi lenne az? - előre féltem a választól.

A fülem mellé hajolt és a következő szavakat suttogta:

- Ha velem töltöd az éjszakát.

Két érzés viaskodott bennem. Egyrészt az undor, másrészt az aggodalom. Legszívesebben hánytam volna, ha arra gondoltam, hogy ez az ember egy ujjal is hozzám ér, viszont meg kellett róla győződnöm, hogy Harryvel minden rendben van.

- Oké - leheltem a legkisebb lelkesedés nélkül.

- Remek! Akkor Carlos, kérlek, kísérd le a hölgyet élete szerelméhez!

Ugyanazon a lépcsőn mentük le, amin felvezettek, így rá kellett döbbennem, hogy nem voltunk egymástól messze. Csupán két ajtóval arrébb, hogy egész pontosak legyünk. Türelmetlenül vártam, hogy végre kinyíljon az ajtó, de nem voltam felkészülve arra, amit bent találtam. A fiú, aki bent feküdt, nem is hasonlított Harryre. Az arcát horzsolások csúfították el, látszólag eltört a karja, a bokája is természetellenes szögben lógott. Szinte átrepültem a kettőnket elválasztó téren, letérdeltem mellé és arcát az ölembe fektettem. Nem reagált érintésemre, szinte érzéketlen volt.

- Harry, kérlek Harry, ébredj fel.

Semmi reakció. Erősebben kezdtem el rázni, a könnyek már patakokban folytak le az arcomon.

- Harry! Harry! Harry!

Ő azonban nem mozdult.

Kérdés

Sziasztok!

Nagyon sajnálom, hogy hónapok óta nem tettem fel új részt, főleg, hogy megígértem be fogom fejezni a történetet. Nem szeretnék magyarázkodni, az életem elég bonyolult volt mostanában, de úgy alakult, hogy jelenleg van egy kis időm arra, hogy írjak, így tényleg be tudnám fejezni Cass és Harry sztoriját, ha van még rá érdeklődés. Kérlek írjatok, ha szeretnétek és nekilátok a következő fejezetnek, hogy minél előbb fel tudjam nektek rakni, feleslegesen azonban nem akarok dolgozni :)

Ölel titeket:

Raquel