Szavazás

Sziasztok!
Ezúttal egy kéréssel fordulnék hozzátok! Nemrégiben jelentkeztem a Dreams come true oldalon egy blogversenyre, ahol a kedvenc női karakter kategóriában jelöltem Cassie-t :) Az eredményt azonban nem az oldal szerkesztői hanem a közönség hozza, így arra kérnélek titeket, ha kedvelitek, nyomjatok egy szavazatot :)
A link, amelyen szavazni lehet:
http://helpinthedesign.blogspot.hu/

Köszönöm szépen mindenkinek, aki nyom egy szavazatot :)
Ölel titeket:
Raquel

2. évad 10. rész - A kocsiút

Sziasztok!

Nos, itt is lenne az új rész, remélem tetszeni fog és nem találjátok unalmasnak, vagy ilyenek. Természetesen kritikát, észrevételt szívesen fogadok, írjatok nyugodtan, örülnék a visszajelzésnek. Nem is gyarapítom tovább a szót, hisz amit akartam azt az előző posztomban már olvashatjátok!

Remélem mindenkinek jól telnek a nyári szünet első napjai!

Ölel titeket:

Raquel

A fájdalom ezer tüskeként hatolt minden egyes tagomba. Úgy éreztem magam, mint akin vagy ezer busz hajtott át, és amilyen kaotikus volt jelenleg az életem, azon sem lepődtem volna meg, ha valóban ez lenne az igazság. Lassan kezdtem el érzékelni a fájdalmon túli világot, az első, ami feltűnt, hogy rémesen kényelmetlen testhelyzetben vagyok. Megpróbáltam kinyújtani a lábamat, azonban pár centiméter után egy erős akadályba ütköztem, ami nem akart engedni erőlködésemnek. A következő a jobb karom volt, amin szó szerint rajta feküdtem, így a zsibbadástól még csak nem is nagyon érzékeltem benne fájdalmat... Sőt igazából semmit. Éppen kezdtem volna el megfordulni, amikor...

- A helyedben nem nagyon mozognék - a lágy női hang, áramütésként ért. Nem volt nyugodt, sőt remegett az idegességtől, azonban akkor is az övé volt. Ami azt jelentette, hogy jól van, vagy legalábbis életben.

- Cassie - suttogtam, kiszáradt számmal jelenleg nem voltam képes többre.

- Meg kéne állnunk, hogy megnézzük rendben van-e - Cassie nem hozzám beszélt, ez teljesen nyilvánvalóvá vált. Mély lélegzetet vettem, elhatároztam, hogy kinyitom a szemeimet, csak hogy láthassam ki lesz az a szerencsétlen, akinek a fejét nemsokára leüvöltik.

Szemhéjaimat lassan kezdtem el megemelni, de szinte azonnal be is csuktam. A hatalmas fény egyértelműen sértette a retinámat. Félrefordítottam a fejemet, hogy egy árnyékosabb részen próbálkozzam újra.

Egy kocsiban feküdtem, egészen pontosan a hátsó ülésén. A fejem mögé egy pulcsi volt bepasszírozva, míg testemet egy pokróc takarta. Kíváncsian lestem be alá, hátha felfedezem, mi okozza ezt a pokoli fájdalmat, ami szinte az elviselhetetlenség határát súrolja. Fekete pólóm alját felhúzva választ is kaptam kérdésemre, mellkasom és hasam szinte minden szegletét zúzódások és sebek fedték, melyeknek csak egy része volt ellátva. Gondolom úgy voltak vele, hogy csak azokkal foglalkoznak, amik nagyobb galibát okozhatnak. Nagyot sóhajtva ejtettem ismét magamra a szövetet. Nyilván nem hagyják, hogy meghaljak, igaz? Akkor meg miért is kéne aggódnom? Belső monológomon elnevettem magam, amit rögtön meg is bántam, kínomban az oldalamra tapasztottam a kezemet, nem mintha az sokat segített volna.

- Mi olyan mulatságos, selyemfiú? - pillantott hátra egy alak, akit még életemben nem láttam, nyilván egy nem kívánatos útitársunk. Fekete haja volt, melyet oldalt felnyírt a tetején hosszabban hagyott. Leplezetlen kárörömmel nevetett rám, láttatni engedve ezzel aranyfogait, melyek fél fogsorát kitették. Hawaii mintás ingjében és kétujjnyi vastag fukszaiban méltán nevezhetett volna a legnagyobb helyi suttyó címért.

- Ne nevezd őt, így - csattant fel mellette Cass. Nem láttam az arcát, de el tudtam képzelni, ahogy kék szemeit idegesen összehúzza, öldöklő tekintetét, pedig áldozatára szegezi. Vállai megfeszültek nem sokkal előttem, és még ebben a lehetetlen helyzetben is késztetést éreztem, hogy megsimogassam lágy bőrét.

- Úgy nevezem, ahogy akarom, szépségem - felelte vigyorogva, majd kezét tolakodóan Cassie combjára helyezte. A lány rögtön a fékre lépett, majd félrehúzta a kormányt, aminek hatalmas dudálás és portugál szitkozódás lett a végeredménye.

- Tisztázzunk néhány dolgot - Cassie csak akkor engedte ki indulatait, amikor már biztonságban álltunk az út szélén. Útitársunk összehúzott, dühös szemekkel nézett vissza rá, azonban Cass pár másodperccel ezelőtti akrobata mutatványa meggyőzte őt arról, hogy csendben kéne végighallgatnia a lányt - Nem tudom, hogy ki vagy és nem is érdekel. Ha engem kérdezel, te lehetsz Rodrigo legidegesítőbb embere, akit csak azért küldött ide, hogy ne az ő idegein ugrálj. Mindenesettre remek lenne, ha innentől egészen az út végéig befognád a pofádat, hogy a vezetésre tudjak koncentrálni és az a pár kiló kokain, ami az autón található sikeresen eljusson a gazdájához.

A pasi csak bólintott, majd egy utolsó öldöklő tekintet után, várakozva nézett ki az ablakon.

- Remek. Mellesleg, ha még egyszer csupáncsak egy ujjal is hozzám érsz, tuti, hogy eltöröm a kezedet.

- Akkor én meg lepuffantalak, te hülye kurva - hallottuk a morgást, de erre már nem érkezett replika, hisz mindannyian tudtuk, hogy Rodrigo meg őt lőné le, ha Cassie-nek bármi baja esne. De legalább a következő pár órányi utat csenden tehettük meg.

Ezalatt az idő alatt volt időm gondolkodni. Nem egészen tudtam még összerakni, mi is történik körülöttem, de azt már tudtam, hogy egy nagy adag kokain van elrejtve a kocsiban. Ezek szerint csempészünk. No, de hova?

Óvatosan lestem ki az autó ablakán, mert bár ha Cassie-t nem is, engem lepuffanthat ez az idióta, Rodrigo egy parányi könnycseppet sem ejtene értem. Azonban a táj nem sokat segített. Egy teljesen átlagos autópályán haladtunk, ami szinte bármelyik országban lehetett, az oldalt húzódó főleg betonból készült falak pedig megakadályoztak, hogy legalább a növényzetet megvizsgáljam.

Már erősen sötétedett, amikor "idegenvezetőnk" újra megszólalt, igaz akkor sem volt igazán szószátyár, mindössze annak a motelnak a nevét bökte ki, ahol az éjszakát eltöltjük.

Nos, az amerikai filmekben látott lepukkant, vészjóslóan elhagyatott útszéli pihenők semmik ahhoz képest, ami akkor fogadott minket, mikor megérkeztünk kijelölt szállásunkhoz. Köztéri világítás nem volt, a helyre csupán az a neon tábla hívta fel a figyelmet, ami nyilván a recepció felett lógott. Vagy nem adtak ki éjszakára egyetlen szobát sem, ami nem igazán lepne meg, hisz az épület úgy nézett ki, mint ami bármelyik pillanatban összeomolhat, vagy mindenki vastag sötétítők mögé bújt, mindenesettre egyetlenegy világító ablakot sem láttam, így olyan érzésem támadt, mintha egy horrorfilm nyitó jelenetében szerepelnék.

Cassie egy hang nélkül parkolt le, de nem szállt ki az autóból. A brazil maffiózó azonban teljes lelki nyugalommal hagyott minket magunkra, mintha egyáltalán nem tartana a szökésünktől és ez szöget ütött a fejemben.

- Miért nem lépünk le? - tértem a lényegre rögtön, amikor végre kettesben maradtunk.

- Mert hozzá vagyok bilincselve a kormányhoz - Cassie hangja meggyötört és fáradt volt, mintha utolsó energiáit használta volna fel a beszédhez - az autóban pedig GPS van, pár másodperc alatt megtalálnának és megölnének minket.

Oké, tehát ezzel az autóval nem mehetünk, de cserélni sem tudunk Cassie miatt. Én pedig nem igazán voltam olyan állapotban, hogy fussak.

- Van nálad mobil?

- Persze, kettő is - láttátlanban is tudtam, hogy a szemét forgatja. Jó, oké hülye kérdés volt, de még életemben nem voltam elrabolva, oké?

- Van valami tervünk? - hangomból kitűnhetett a türelmetlenségem, mert ezúttal mindenfajta irónia nélkül válaszolt.

- Van, bízz bennem, és viselkedj természetesen - a visszapillantó tükörből láttam kék szemeit, és csak remélni mertem, hogy tényleg tudja, mit csinál. Halványan elmosolyodtam:

- Természetesen, mi? - mire ő is viszonozta mosolyomat.

- Gyerünk, kiszállni - jött vissza bébiszitterünk, majd felrántotta az ajtót. Én nem voltam lekötözve, nyilván nem számítottak arra, hogy ilyen állapotban sokáig húzom. Megpróbáltam feltornázni magamat ülő helyzetbe, de csupán egy fájdalmas kísérletet sikerült összehoznom. A fájdalom ezerszeresére nőtt, hirtelen a levegővétel is nehezemre esett - Mi a faszomat pöcsölsz?

- Téged tényleg nem áldott meg túl sok ésszel az Isten, nem igaz? - Cassie úgy tűnt kiszabadult, mert csuklóit masszírozva termett hirtelen az ajtónál. Egyik kezét a hónom alá dugta, míg a másikkal a mellkasomat tartotta meg. Én átlendítettem rajta a karomat és így együttes erővel sikerült kiszédelegni a kocsiból.

A fájdalom elhomályosította a látásomat, míg egyik lábamat a másik után raktam. Pár lépés után éreztem, hogy a térdem összecsuklik, így minden testsúlyom Cassie-re nehezedett. Nem tudom, hogyan jutottunk el így az ajtóig, de sikerült bejutnunk a motelszobába.

Azonnal az ágyra zuhantam, mint egy liszteszsák, de megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt, hisz fájdalmam rögtön enyhült. Cassie arcán azonban a döbbenet és az undor olyan fajta keveréke látszott, ami rávett arra, hogy körülnézzek.

A levegőt egyértelműen a szex és a doh szaga töltötte be. A falakon nem maradt már tapéta, takarítónő pedig, ha dolgozott is a szobákon, hát maximum a fizetését vehette fel.

- Mindjárt jövök - Cassie-n látszott, hogy másodpercek választják el attól, hogy elhányja magát.

- Mégis hova mész? – most, hogy Cassie-n nem voltak bilincsek őrünk is éberebb lett. Összehúzott szemekkel figyelte a lányt, ahogy a fürdőszoba ajtóhoz megy és teátrálisan kinyitja az ajtaját - Hülye picsa - összegezte, miután Cassie egy szó nélkül vonult be mosakodni.

A következő tíz perc eseménytelenül telt. Igazából leginkább azon gondolkoztam, hogy vajon az ágyneműt milyen időközönként cserélik, de a szemetesben látható használt kondomok rávilágítottak, hogy talán jobb is, hogy nem tudom.

Hirtelen ajtócsapódás és kiabálás töltötte meg az éjszakai csendet. Fogva tartónk az ablakhoz rohant, majd hangos káromkodások közepette feltépte az ajtót és kiviharzott a szobából. Egy másodperc se telt el, Cassie is megjelent, ami pedig tényleg meglepetésként ért, hogy nem mosakodott. Kezében egy vezetékes telefonnak látszó tárgyat szorongatott, amit az ágyra dobott.

- Harry, most nagyon kell sietnünk - nézett rám, én pedig minden energiatartalékomat mozgósítva felültem. Nem tudom, hogyan de sikerült egyedül felállnom és a fájdalom is elviselhető volt: az adrenalin gondolom szétáradt a testemben. Cassie ismét megfogott, mert az egyensúlyérzékem még nem volt a régi, majd az ajtó felé kezdett ráncigálni.

Odakint hatalmas volt a káosz. Egy hatalmas kamion hajtott bele a parkoló kocsikba, köztük a mienkbe is. A tulajdonosok és a kamionsofőr egymást túlharsogva kiabáltak egymással, a recepciós lány meg tehetetlen dühében sipítozott. Nyilván megtiltották neki, hogy a rendőrséget hívja, kártérítést viszont szerettek volna.

- Gyerünk már - egy ismerős hang vonzotta magára a figyelmemet, majd másodperceken belül négy, Cassie-nél sokkal erősebb kar kapott el. Szememet az újonnan érkezőkre fókuszáltam és meglepetésemre Blake és Guido tűntek fel - szó szerint a semmiből.

- Hogyan sikerül elérnetek, hogy oda hajtson? - hallottam Cassie hangját, miután két barátja elkezdett cipelni engem.

- Leszorítottuk őt az útról - morogta Blake, majd egy fájdalmasat rántott rajtam - Ne haragudj, haver, de nagyon kéne sietnünk.

Már majdnem sikerült. Láttam a fekete Range Rover nyitott ajtaját pár lépésre magamtól, szinte éreztem a szabadság ízét a számban, mikor - ezen az estén már sokadszor - olyan dolog történt, amire nem számítottam. Rodrigo lépett ki a közeli erdő takarásából, és hirtelen vagy harminc fegyveres kerített be minket. Szememet lecsuktam, elengedve magamat, hisz pontosan tudtam: ez itt a történetem vége, innen nem fogom élve kitenni a lábamat.

- Hova, hova tubicáim? - zengte be a teret vaskos akcentusával - Tudjátok, annyira nyilvánvaló volt ez a szökési kísérlet, hogy szinte már briliánsnak számít. Vagy gyermetegnek... Hisz ki azaz idióta emberrabló, aki nem figyelteti a hozzátartozókat, vagy a közeli barátokat?

Szemei szinte szórakozottan szántottak végig társaságunkon. El tudtam képzelni, hogy milyen látvány lehettünk.

- Sajnos, ezek után az alkunknak befellegzett. Meg kell értenetek, hisz nincs már meg... hogy is mondják az angolok? Bizalom közöttünk, így nem is hagyhatlak életben titeket.

Vállat vonva már éppen készült volna hátat fordítani nekünk, amikor Guido megszólalt:

- Az lehet, hogy ma este itt mind meghalunk, de az Istenre esküszöm, hogy te is rajta leszel a listán.

Értetlenkedve néztem rá, hisz hogyan lehetne esélyünk ennyi fegyveres ellen, viszont a hátunk mögött lépések zaja hallatszott. Nem is kevés lépésé. Amennyire tudtam hátranéztem a vállam felett és a látványtól leesett az állam...

Visszatérés és új blog :)

Sziasztok!
Szóval fél év szinte teljes blogger szünet után újra itt vagyok, rehabilitálom magam és remélem nem fogok már ennyire hosszú időre eltűnni.
Ennek örömére elkezdek egy új blogot és visszatérek ide is hogy befejezzem Cassie és Harry történetét ( nem akarok poéngyilkos lenni, de szerintem érdemes lesz este még visszanézni ide ;) )
Remélem nem utáltatok meg nagyon, amiért eltűntem és esetleg az új blogra is rákukkantotok, műfajban hasonlítani fog a SOML-re :)
Ölel titeket:
Raquel

http://undercovercpd.blogspot.hu/

Infók

Sziasztok!

Szóval közeleg a nyári szünet, ami jó hír, mert mindenkinek több ideje lesz blogolni, írni, ilyenek, így nekem is. 

Mint azt már mondtam a blogot befejezem, tehát Cassie és Harry sztorija kap egy végső befejezést: MINDENKÉPP. Tudom, nem hozom gyakran a részeket, s már nem is olyanok, mint régebben voltak, de nem akarom itt abbahagyni, tényleg igyekezni fogok, hogy élvezhető és kielégítő részekkel tudjak érkezni.

Összesen 5 rész maradt még hátra, melyek augusztus 31-ig felkerülnek a blogra.

Ezen kívül - ha még egyáltalán érdeklek valakit, új blogot fogok nyitni.Természetesen ez is Harry-s, valamint a krimitől sem szakadok el: erről a későbbiekben hozok infókat, remélem lesznek olyanok akik szerint jó ötlet és benéznek majd. 

Ölellek titeket és remélem végig velem maradtok:

Raquel

2. évad 9. rész - Áll az alku

Sziasztok!
Nagyon meghatott, hogy még ilyen sok idő után is van olyan, akit érdekel a blog folytatása. Ti vagytok a legjobbak esküszöm! Szóval nem is várakoztatnálak meg titeket, itt is van a rész, érdeklődve várom a véleményeteket, reakcióitokat, remélem kapok párat, habár nem igazán érdemlem meg. Mindenesettre jólesne ha mégis :)
Ölel titeket:
Raquel

Hűvös szellő lágy érintésére ébredtem fel. Fogalmam sem volt róla, mikor aludhattam el, de a fejem hasogatott és nehézkesen fogtam fel a környezetemet, így arra a következtetésre jutottam, hogy valószínűleg bedrogozhattak. Amint kitisztult a látásom, próbáltam rájönni, hogy vajon merre is lehetek. A sötétség szinte áthatolhatatlanul vett körbe, a fény legkisebb jelét sem fedeztem fel. A kezem ugyan erős kötelekkel volt megkötözve, ezzel szemben a lábam nem, így kissé ügyetlenül bár, azonban talpra álltam. Óvatosan indultam el előre, összekötözött kezemet magam előtt tartva, nehogy nekiütközzek valaminek. Ujjaim körülbelül egy méter múlva, érdes és egyenletes felületet érintettek, melynek mentén elindulhattam. Úgy tűnt a szoba hátsó felében lehetek, mert két sarkot is elhagytam, mire végre elértem az ajtót - a fém összetéveszthetetlen hidegsége bizonyította ezt. Gondolkodás nélkül ütni és rúgni kezdtem. Nem számított mekkora fájdalmat is okoz ez nekem, csak az volt a cél, hogy minél nagyobb zajt csapjak, felhívva magamra fogvatartóim figyelmét.

Kétségbeesett voltam és ezt le sem tudtam volna tagadni. Tehetetlen dühöm minden erejét beleadtam cselekedetembe, hisz már nem volt veszítenivalóm. Egyedül voltam, a világ végén, barátok nélkül, miközben azaz ember, akit teljes szívemből szerettem ezeknek az állatoknak a kezében volt. Rodrigo buta és kegyetlen, ha rajta múlik, akkor az is lehetséges, hogy Harry már régen halott. Mikor eljutottam ehhez a ponthoz gondolataimban legszívesebben térdre rogytam volna és hagytam volna könnyeimet feltörni. A sírás már-már megfojtott, de megmakacsoltam magam. Ha csak egy hajszálnyi esély is van arra, hogy Harry életben van, akkor nem adhatom fel, ki kell találnom, hogyan is tudunk kijutni innen, milyen módszerrel fogunk kiszabadulni a Riói maffia karmai közül.

Nem lehet azt mondani, hogy elkapkodták volna, legalább húsz percbe telt, mire kinyílt zárkája ajtaja. A fény egy pillanatra megvakított, a kezeimet szemem elé kaptam, ettől azonban elvesztettem az egyensúlyomat és hátra esetem. Halk szitkozódást hallottam, majd erősen megragadtak és erőszakosan felállítottak. Nem láttam kivel is van dolgom, a férfi maga elé rántott, egyik karomat fájdalmasan a hátam mögé szorítva.

- A főnök beszélni akar veled - közölte, lehelete csak úgy bűzlött az alkoholtól. Nem válaszoltam, csak haladtam előre, amerre a nagydarab ember irányított. Pár száz lépcső megmászása után felismertem hol vagyunk, az emlékek árvízként öntötték el az agyamat.

A fényűző előcsarnokot a tenyeremnél is jobban ismertem. Hányszor szeltem át, magabiztosan, abban a hiszemben, hogy senki sem bánthat, ehhez képpest, csupán pár év telt el, én ismét itt vagyok, és az életemért aggódom. Bár fele ennyire sem rettegnék, ha csupáncsak az én életemről lenne szó...

Max régi villája továbbra is tükrözte azt a szemérmetlen gazdagságot, amit annak idején előző tulajdonosa demonstrálni szeretett volna. Azonban nekem, aki hónapokig éltem itt, feltűnt, hogy egy-két értékesebb darab igenis eltűnt, ujjnyi vastagon állt a por és az emberek, akik mellett elhaladtunk egyáltalán nem voltak ismerősek. Tehát Rodrigo nem is volt olyan erős, mint amilyennek tetteti magát. Ez kapóra jön, hisz így talán nagyobb szüksége van rám, mint először gondoltam... Talán... Mindenesettre ez tűnt az utolsó reményforrásomnak, így másba nem igazán kapaszkodhattam.

Tovább ráncigáltak a szalon felé, ahol vagy fél tucat férfi tartózkodott. Egy hatalmas asztal körül álltak, melyen térképek hevertek szerte-szét. Amikor beléptünk minden fel felénk fordult, s mindegyikük végigmért. Sok tekintetben láttam bizalmatlanságot, megvetést és undort. Nos, ezek az érzelmek kölcsönösek voltak.

- Komolyan, Rodrigo? Erre a kurvára bíznád ezt az ügyet? Max-ot is elárulta, ez egy lelkiismeretlen picsa - a megszólaló felé kaptam a fejemet és rá kellett döbbennem, hogy ismerem őt. A régi csapat tagja volt, bár nem túl fontos ember, inkább amolyan... "ügyintéző". Régebben nem akartam belegondolni ez mégis mit jelenthet, mára azonban már hátrahagytam naiv énemet, s pontosan tudtam. Gyilkos volt.

- Humoros, hogy te beszélsz nekem lelkiismeretről - csúszott ki a számon, egy pillanatra elfelejtve kiszolgáltatott helyzetemet.

- Mit mondtál, te szemét kis ribanc? - hangja félelmetesen nyugodt volt, mégis megpróbáltam dacot erőltetni az arcomra. A gyengeség legkisebb jele rajtam és végem van, tudtam jól.

- Szerintem jól hallottad. Persze, azt hogy hallod és az, hogy megérted két külön dolog. Esetleg ismételjem meg lassabban, hogy több időd legyen értelmezni a szavakat?

Olyan erővel vágott arcon, hogy a nyakam is belereccsent. Az ütés könnyeket csalt a szemembe, de nagy nehezen visszanyeltem őket, a számban felgyülemlett vért azonban egyenesen az arcába köptem.

- Látom már meg akarsz halni, te kis....

- Elég lesz, Gustavo - hallottam Rodrigo hangját - Azt hiszem Cassandra, fékezned kéne azt az éles kis nyelvedet, ha szeretnéd, hogy a kis játékfiúd megélje a holnapot.

- Ha bántani mered... - kezdtem, de a szavamba vágott.

- Nem akarom, de ez csak rajtad múlik. Vágjátok el a kezén azt a nevetséges kötelet, nem félek egy ötven kilós nőtől.

Az a tag lépett mellém, aki felrángatott a cellámból. A hatalmas csillár, ami a fényűző helyiség minden kis zugát megvilágította ragyogva tükröződött a hatalmas vadászkés pengéjén, amit elővett. Egy pillanatra megállt bennem az ütő, lelki szemeim előtt láttam, hogy milyen egyszerűen képes lenne elvágni ezzel a torkomat. Csupán egyetlen mozdulat és az életem véget ér. Sötét gondolataim azonban nem váltam valóra, pár másodperc múlva a kötél a padlón landolt. Ujjaimmal rögtön sérült csuklóimat kezdtem el masszírozni, hogy visszatérjen beléjük az élet.

- Menjetek ki, egyedül szeretnék beszélni Cassandrával.

Mindenki engedelmeskedett, kivéve azt a férfit, akivel az előbb szóváltásba keveredtem. Ő meredten bámult rám, én meg vissza, szinte perzselt a tekintete. A végén azonban csak egy megvető fintort kaptam, majd bicegő járással kikecmergett az ajtón.

- Igazán lenyűgöző, hogy még ilyen szituációban sem hagy el a bátorságod - Rodrigo felállt abból az antik fotelből, amiben eddig üldögélt - Ámbár szerintem ez inkább gőg, mintsem bátorság.

- Hol van Harry? - nem érdekelt mit gondolt rólam. Az sem, hogy mit tesz velem. Csak az számított, hogy Harry biztonságban legyen.

- Ne félj, még él. Mondanám, hogy haja szála se görbült, de ez így nem lenne igaz. Bánhatunk vele hatalmas, brazil vendégszeretettel, vagy bánhatunk vele rosszul is. Mindez csak rajtad áll, édesem. Ha te jó leszel hozzám, én is az leszek hozzá.

Közelebb lépett hozzám, éreztem savanyú izzadságszagát. Kezét először a derekamra tette, majd tovább csúsztatta a fenekemre. Rosszul voltam a közelségétől, az érintésétől pedig szinte rosszul lettem, de Harry miatt kitartottam és nem mutattam ki. Rodrigo kivillantotta gusztustalan mosolyát, meglepetésemre azonban elengedett.

- Okos lány, először azonban a munka, csak utána a szórakozás.

Lett volna pár csípős megjegyzésem arról, hogy mit is jelent pontosan a szórakozás szó, de inkább fékeztem a nyelvem és Rodrigo nyomában közelebb léptem az asztalhoz. A Dél-Amerikát ábrázoló térképek össze-vissza voltak irkálva, piros vonalakkal telerajzolva, szinte annyira, hogy nem is látszottak az eredeti feliratok. Összehúztam a szememet, próbálva kivenni a lényeget, a látszólagos kavalkádból.

- Sok az ismeretlen arc - jegyeztem meg, miközben az egyik vonalon húztam végig az ujjbegyemet. Rodrigo nem szólt semmit, csak figyelte tevékenységemet - Nincs itt az egész banda... Vagy elküldted őket valahova, vagy maguktól mentek el.

Fogvatartóm félmosolya elárulta, hogy az utóbbi történt.

- Amint látom, valami útvonal féleséget próbáltok találni, ki az országból. Nyilván illegális anyagot kéne átcsempészni. Az is világos, hogy én vagyok a csempész. De mi a végcél?

Pillantásomat Rodrigo barna íriszébe fúrtam, aki elmosolyodott.

- Okos vagy. Talán veszélyesen az... Nos, a végcél Mexikó. Meg tudod csinálni?

- Könnyűszerrel - válaszoltam ördögi mosolyomat magamra öltve. A magabiztosságom azonban csak látszat volt, fogalmam sem volt róla, hogy hogyan is kéne megoldani ezt a feladatot - Viszont biztosítékot akarok arról, hogy Harry-nek nem esik bántódása.

- Mit akarsz? - vonta össze bizalmatlanul a szemöldökét.

- Velem jön. Annyi embert küldhetsz, velünk amennyit akarsz, hogy biztosan ne szökjünk el, de Harry velem marad. Ha épségben elérjük a célállomást, akkor mi szépen sértetlenül elsétálunk. Áll az alku?

- Nem hinném, hogy olyan helyzetben vagy, hogy alkudozz.

- Pedig pontosan olyanban vagyok. Nem kockáztatnál, ha nem én lennék az utolsó reményed. Te is tudod, hogy én vagyok a legjobb, ezért vagyok itt. Lehet, hogy csakis én tudom megtenni amit, akarsz. Van egy másik banda is Rióban, nem igaz? Le kell győznöd őket, tehát gyorsan kell lépned. Szerintem az alkum eléggé fair, szóval fogadd el.

Csak remélni mertem, hogy nem jön rá arra, hogy blöffölök. Próbáltam kissé megingatni a magabiztosságát, valójában azonban, ha most a képembe nevet, semmi nincs a kezemben ellene. Legnagyobb csodálatomra azonban csak kinyújtotta a jobb kezét és ennyit mondott:

- Áll az alku.

Mosolyom nem is lehetett volna ennél önteltebb.

- Most pedig jóindulatod jeleként, engeded, hogy meglátogassam Harryt, igaz?

- Kezdesz messzire menni - jegyezte meg, de azért kinyitotta az ajtót - De ne mondhasd rám, hogy nem vagyok úriember. Azonban csak egyetlen feltétellel.

- Mi lenne az? - előre féltem a választól.

A fülem mellé hajolt és a következő szavakat suttogta:

- Ha velem töltöd az éjszakát.

Két érzés viaskodott bennem. Egyrészt az undor, másrészt az aggodalom. Legszívesebben hánytam volna, ha arra gondoltam, hogy ez az ember egy ujjal is hozzám ér, viszont meg kellett róla győződnöm, hogy Harryvel minden rendben van.

- Oké - leheltem a legkisebb lelkesedés nélkül.

- Remek! Akkor Carlos, kérlek, kísérd le a hölgyet élete szerelméhez!

Ugyanazon a lépcsőn mentük le, amin felvezettek, így rá kellett döbbennem, hogy nem voltunk egymástól messze. Csupán két ajtóval arrébb, hogy egész pontosak legyünk. Türelmetlenül vártam, hogy végre kinyíljon az ajtó, de nem voltam felkészülve arra, amit bent találtam. A fiú, aki bent feküdt, nem is hasonlított Harryre. Az arcát horzsolások csúfították el, látszólag eltört a karja, a bokája is természetellenes szögben lógott. Szinte átrepültem a kettőnket elválasztó téren, letérdeltem mellé és arcát az ölembe fektettem. Nem reagált érintésemre, szinte érzéketlen volt.

- Harry, kérlek Harry, ébredj fel.

Semmi reakció. Erősebben kezdtem el rázni, a könnyek már patakokban folytak le az arcomon.

- Harry! Harry! Harry!

Ő azonban nem mozdult.